Egy ház, két világ: Az én harcom a békéért a saját otthonomban
– Már megint itt vannak, ugye? – kérdeztem magamtól halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. A férjem, László, éppen a bejárati ajtónál fogadta a lányát, Dórát és két unokáját, akik hangos kacagással rohantak be a nappaliba. A ház megtelt élettel – de én csak egyre kisebbnek éreztem magam benne.
– Szia, Kati néni! – kiáltotta Bence, a kisebbik fiú, miközben ledobta a cipőjét a szőnyeg közepére. Dóra rám mosolygott, de a mosolyában ott bujkált valami feszültség. Talán ő is érezte, hogy minden hétvégén egy láthatatlan fal emelkedik közénk.
– Szia, Dóra! – próbáltam kedves lenni, de a hangom idegenül csengett. László rám nézett, mintha bocsánatot kérne, de sosem mondta ki igazán: „Tudom, hogy nehéz neked.”
A hétköznapokban csend és rend uralkodott nálunk. Szerettem azt a nyugalmat, amit hosszú évek alatt sikerült megteremtenem. De amióta László lánya elvált, minden hétvégén hozzánk költözött a káosz. Dóra fáradt volt, sokszor csak ledobta magát a kanapéra, és rám hagyta a gyerekeket. Én főztem, mostam, takarítottam – mintha az anyjuk lennék. De nem voltam az.
Egyik szombat este, amikor már mindenki aludt, László mellém ült az ágyra.
– Kati, tudom, hogy ez sok neked… De Dóra most nagyon nehéz időszakon megy keresztül. Nem tudnál egy kicsit türelmesebb lenni?
– Türelmesebb? – szinte felnevettem. – Laci, én már nem is tudom, ki vagyok ebben a házban! Minden hétvégén eltűnök. A saját otthonomban vagyok vendég!
László csak hallgatott. A csend közöttünk vastagabb volt minden falnál.
Másnap reggel Dóra a konyhában talált rám.
– Katalin… Szeretnék valamit mondani. Tudom, hogy nem könnyű neked velünk. De annyira jó lenne néha érezni, hogy tényleg család vagyunk.
Néztem őt – azt a nőt, aki sosem fogadott el igazán anyának –, és hirtelen elsírtam magam.
– Én próbálkozom… De néha úgy érzem, mintha csak egy szolgáló lennék itt. Szeretném, ha legalább egyszer valaki megkérdezné: hogy vagyok?
Dóra zavartan lesütötte a szemét.
– Sajnálom… Nem akartam terhet rakni rád.
A gyerekek közben összevesztek a nappaliban egy játékautón. A kiabálás visszhangzott bennem is. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak ember?
Aznap este Lászlóval hosszan beszélgettünk.
– Lehet, hogy változtatnunk kellene – mondta végül. – Talán Dórának is jót tenne egy kis önállóság…
De másnap minden ment tovább ugyanúgy. A hétvégék újra és újra elvették tőlem azt a kevés nyugalmat is, amit hét közben összegyűjtöttem.
Egyik vasárnap este Dóra váratlanul azt mondta:
– Katalin, jövő héten nem jövünk. Próbálok valami mást megoldani.
Megkönnyebbülést kellett volna éreznem – de csak ürességet éreztem. Vajon tényleg ezt akartam? Vagy csak azt szerettem volna, ha végre valaki meglát engem is ebben az egész történetben?
Most itt ülök a csendben, és azon gondolkodom: hol van az én helyem ebben a családban? Meddig lehet háttérbe szorítani magunkat mások boldogságáért? Vajon ti mit tennétek az én helyemben?