Egy hajnali telefonhívás, ami mindent megváltoztatott – Családi titkok, megbocsátás és régi sebek Budapesten
– Anna, azonnal gyere be a kórházba! – A hang a telefonban remegett, mintha a vonal is tudta volna, mennyire törékeny most minden. Hajnal volt, a város még aludt, de bennem már tombolt a vihar. A nevemet hallva összeszorult a gyomrom. Nem volt kérdés, ki hívhat ilyen időben: az anyám. És csak egyvalaki miatt riasztana így – apám miatt, akit tíz éve próbáltam kitörölni az életemből.
A taxiban ülve bámultam ki az ablakon, a pesti utcák szürke fényében minden ismerősnek tűnt, mégis idegennek. Az emlékek úgy törtek rám, mint a Duna áradása: apám kiabálása, anyám sírása, az én gyerekkori félelmem. Tíz éve nem beszéltem vele. Tíz éve nem tudtam megbocsátani neki azt az egyetlen éjszakát, amikor mindent összetört bennünk.
A kórház folyosóján anyám várt rám. Arcán a ráncok mélyebbek voltak, mint valaha. – Anna, kérlek… – suttogta, de nem tudta befejezni. Csak bólintottam, és beléptem abba a szobába, ahol apám feküdt. Gépek csipogtak, ő pedig olyan kicsinek tűnt a fehér ágyneműben, mintha sosem lett volna az a hatalmas árnyék az életemben.
– Szia, kislányom… – suttogta rekedten. A hangja egyszerre volt idegen és ismerős. A szívem összeszorult.
– Miért hívtatok ide? – kérdeztem keményen. Anyám sírni kezdett.
– Mert lehet, hogy már nem lesz több alkalom… – mondta halkan.
Ott álltam két ember között, akik egyszerre voltak mindenem és semmim. Apám bocsánatot akart kérni. De lehet-e megbocsátani annak, aki elvette a gyerekkorodat?
Gyerekkoromban apám mindig szigorú volt. Egy rossz jegyért ordítás járt, egy eltört pohárért pofon. Anyám mindig próbált közvetíteni közöttünk, de ő is csak egy árnyék lett apám mellett. Aztán azon az éjszakán minden megváltozott: apám részegen jött haza, és először nem csak engem ütött meg… hanem anyámat is. Aznap döntöttem el: ha egyszer elmegyek otthonról, soha többé nem nézek vissza.
De most itt voltam újra. A múlt rám szakadt.
– Anna… – apám hangja megtört volt. – Tudom, hogy mindent elrontottam. De most… most már nincs sok időm.
– Miért most? Miért nem akkor? – tört ki belőlem a düh. – Miért kellett ennyi évnek eltelnie?
Anyám odalépett hozzám, megfogta a kezem.
– Ő is ember… hibázott… de te is szenvedsz attól, hogy haragszol rá.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Annyi évig cipeltem magamban ezt a haragot, hogy már nem is tudtam, ki lennék nélküle.
A következő napokban minden este visszamentem hozzájuk a kórházba. Apám mesélt a fiatalságáról, arról, hogyan félt attól, hogy nem lesz jó apa. Hogy mennyire sajnálja azt az éjszakát. Hogy szerette volna másképp csinálni.
Egyik este anyámmal ültem a folyosón.
– Sosem mondtam el neked… – kezdte halkan –, de apád gyerekkorában ő is bántalmazott családban nőtt fel. Nem tudta máshogy kezelni a fájdalmát.
– És nekünk ezt kellett elszenvedni? – kérdeztem keserűen.
– Nem… de talán most végre lezárhatod magadban ezt az egészet.
Apám néhány nappal később meghalt. Ott ültem az ágya mellett, amikor elment. Megfogtam a kezét, és csak ennyit mondtam:
– Megbocsátok neked… de magamnak is meg kell bocsátanom.
A temetés után sokáig csak bolyongtam Budapest utcáin. Néztem az embereket: hányan cipelnek magukban ilyen titkokat? Hányan élnek haraggal és fájdalommal?
Most már tudom: a múltat nem lehet kitörölni, de talán megtanulhatunk együtt élni vele.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent elrontott? Vajon tényleg felszabadít a megbocsátás?