Egy gyerek szeszélye majdnem tönkretette a barátságomat: „A férjem már nem bírta tovább, és megkérdezte: ‘Nem tudna egyedül játszani vagy mesét nézni?’”

– Nem tudna egyedül játszani vagy mesét nézni? – csattant fel a férjem, Gábor, miközben Dóra kisfia, Marci, már megint a nappalink közepén üvöltött, mert nem kapta meg az utolsó kockát a Duplóból. Dóra zavartan mosolygott, mintha ez teljesen normális lenne, én pedig csak ültem ott, és próbáltam nem felrobbanni.

Még egy éve sem volt, hogy Dóra megszülte Marcit. Addig minden hétvégén együtt kávéztunk, moziba jártunk, vagy csak órákig beszélgettünk a Margitszigeten. Aztán jött a baba, és minden megváltozott. Eleinte örültem neki – végre valami új, izgalmas dolog történt velünk! De ahogy telt az idő, úgy éreztem, mintha Dóra teljesen eltűnt volna. Helyette csak az anyát láttam, aki minden gondolatát, minden percét a gyerekének szentelte.

A közös programjaink mostanra abból álltak, hogy Dóra Marcit próbálta lefoglalni, miközben én egyre kétségbeesettebben próbáltam beszélgetni vele. De Dóra figyelme mindig elkalandozott: „Várj, csak megnézem, nem nyelte-e le a legót!” vagy „Bocsánat, most pelenkát kell cserélnem.”

A legrosszabb az volt, amikor rájöttem: Dóra minden közösségi oldalon Marciról posztol. Az összes profilképén ő van – vagy Marci mosolyog rajta, vagy épp a homokozóban ülnek együtt. Minden bejegyzése arról szólt, hogy Marci mit evett reggelire, hányat totyogott a játszótéren, vagy milyen aranyosan mondta ki először azt, hogy „anya”.

Egyik este Gábor rám nézett a vacsoraasztalnál:
– Te figyelted már? Mintha Dóra teljesen elvesztette volna önmagát. Nem is tudom, hogy lehet ezt bírni.

Én csak bólintottam. Éreztem magamban a haragot és a bűntudatot is. Hiszen Dóra a legjobb barátnőm volt – hogyan lehetek ilyen önző? De közben hiányzott az a nő, akivel együtt nevettünk az egyetemi vizsgák előtt, akivel hajnalig beszélgettünk az élet értelméről.

A következő hétvégén nálunk találkoztunk. Már az ajtóban hallottam Marci visítását. Dóra fáradtan mosolygott:
– Bocsánat, ma nagyon nyűgös.

Leültünk a nappaliban. Próbáltam szóba hozni valami mást:
– És mi újság veled? Hogy bírod?

Dóra elmosolyodott:
– Jaj, hát tudod… Marci mostanában nagyon anyás. Egész nap rajtam lóg.

Gábor ekkor már látványosan forgatta a szemét. Marci közben felborította a teáscsészét az asztalon. Dóra felpattant:
– Jaj ne! – majd gyorsan feltörölte a kiömlött teát.

Éreztem, ahogy bennem is nő a feszültség. Próbáltam visszaemlékezni arra, milyen volt régen. De most csak azt láttam: két idegen ül egymás mellett, köztük egy üvöltő kisgyerekkel.

Aznap este Gábor kimondta azt, amit én is gondoltam:
– Nem lehetne néha nélküle találkozni? Vagy legalább egy órára leültetni mesét nézni?

Nem tudtam mit válaszolni. Tudtam, hogy Dórának most Marci az első – de vajon meddig kell ezt elfogadnom? És mi lesz velünk?

Pár nap múlva írtam Dórának egy üzenetet:
„Szia! Nem tudnánk egyszer csak kettesben találkozni? Hiányzol…”

Sokáig nem válaszolt. Már azt hittem, megsértődött. Aztán végül visszaírt:
„Sajnálom… Mostanában tényleg csak Marci körül forog minden. De próbálok időt szakítani rád is.”

Találkoztunk egy kávézóban. Dóra fáradtnak tűnt – karikás szemekkel ült le mellém.
– Bocsánat… Tudom, hogy eltűntem – kezdte halkan. – De néha úgy érzem, mintha már nem is lennék önmagam. Csak anya vagyok…

Megfogtam a kezét.
– Hiányzol nekem. Az igazi Dóra hiányzik.

Könnyek jelentek meg a szemében.
– Nekem is hiányzol… De félek, ha most nem adok meg mindent Marcinak, később megbánom.

Ott ültem vele szemben és rájöttem: nem csak én veszítettem el valamit ebben az egészben. Ő is keresi önmagát – csak épp másképp.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Néha sikerül kettesben találkoznunk – máskor megint minden Marci körül forog. De már nem haragszom rá annyira. Inkább próbálom megérteni.

Vajon tényleg egy gyerek miatt szakadnak meg barátságok? Vagy csak mi nem tanultuk még meg igazán elfogadni egymást új szerepeinkben? Ti mit gondoltok erről?