Egy férfi, két gyerek, és az otthontalanság árnyékában: Hogyan hoztam meg a legnehezebb döntést?
– Már megint hova mész, Zoli? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen markoltam a bögrét. A gyerekek a szobában játszottak, de minden egyes hangos szó után elcsendesedtek. Zoli a kabátját húzta fel, tekintete elkerülte az enyémet.
– Nem tudom, Eszter. Kell egy kis levegő. – A hangja üres volt, mintha már rég nem is lettem volna fontos neki.
Négy éve éltünk így: ő jött-ment, mindig csak félig volt jelen. Hol az albérletében húzta meg magát, hol nálam töltött pár napot, de sosem maradt sokáig. Azt mondta, nem áll készen arra, hogy végleg összeköltözzünk. Mindig volt valami kifogás: a pénz, a munkahelye, vagy épp az anyja betegsége. Én pedig minden alkalommal reménykedtem, hogy majd most… majd most végre más lesz.
A legrosszabb az volt, amikor a gyerekek kérdezték: – Anya, apa ma este velünk alszik? – És én csak annyit tudtam mondani: – Nem tudom, kicsim. Majd meglátjuk.
A barátnőim már rég lemondtak rólam. – Eszter, te nem vagy normális! – mondta egyszer Judit. – Egy férfi, aki négy év alatt sem tud dönteni, sosem fog! Gondolj a gyerekeidre! – De én mindig védtem Zolit. Hogy nehéz gyerekkora volt, hogy sosem tanulta meg, milyen egy igazi család. Hogy majd én leszek az, aki megtanítja neki.
Aztán jött az a bizonyos este. Zoli későn ért haza, büdös volt rajta a sör és a cigaretta. A gyerekek már aludtak. Leült mellém a kanapéra.
– Eszter… beszélnünk kell.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy baj van.
– Nem megy ez nekem – mondta halkan. – Nem tudok itt maradni. Szeretlek titeket, de… nem érzem magam otthon.
– És mi lesz velünk? – kérdeztem sírva. – A gyerekekkel?
– Majd meglátogatlak titeket… amikor tudlak.
Aznap éjjel nem aludtam. Hallgattam a lakás csendjét, néztem a plafont, és azon gondolkodtam: vajon én rontottam el mindent? Túl sokat vártam? Túl keveset adtam? Vagy egyszerűen csak rossz emberbe szerettem bele?
Másnap reggel a gyerekek csendben reggeliztek. A nagyobbik fiam, Marci rám nézett:
– Anya, apa most már nem is fog hazajönni?
Nem tudtam hazudni neki.
– Nem tudom, kicsim…
Aznap délután felhívtam anyámat. Ő mindig azt mondta: – Eszterkém, egy nőnek tartania kell magát! Ne hagyd, hogy egy férfi miatt szenvedj! – De én most csak sírtam a telefonba.
– Anyu… nem bírom tovább. Egyedül vagyok…
– Nem vagy egyedül! Itt vagyunk neked mi! És a gyerekeidnek te vagy az egész világ!
A következő hetekben Zoli néha felbukkant. Hozott csokit a gyerekeknek, de velem alig beszélt. Éreztem, hogy végleg elveszítettem őt – vagy talán sosem volt igazán az enyém.
A munkahelyemen is egyre nehezebb lett minden. Fáradt voltam, ingerlékeny. A főnököm egyszer félrehívott:
– Eszter, minden rendben otthon? Mostanában mintha máshol járna az eszed…
Hazudtam neki is: – Persze, csak egy kis fáradtság.
De belül tombolt bennem a harag és a fájdalom. Miért pont velem történik ez? Miért nem lehetek én is boldog családban?
Egy este Marci odabújt hozzám az ágyban.
– Anya… te ugye nem fogsz elmenni?
A szívem majd megszakadt.
– Soha nem hagylak el titeket! – suttogtam neki.
Aznap este döntöttem el: elég volt. Nem várhatok tovább egy olyan férfira, aki sosem lesz képes igazi otthont teremteni nekünk. A gyerekeimnek stabilitásra van szükségük – és nekem is.
Másnap reggel felhívtam Zolit.
– Zoli… szeretném, ha mostantól csak akkor jönnél hozzánk, amikor előre megbeszéljük. A gyerekek miatt fontos lenne a rendszeresség… és nekem is kell egy kis nyugalom.
Hallottam a döbbenetet a hangjában.
– Te most szakítani akarsz?
– Igen… azt hiszem, ez mindannyiunknak jobb lesz így.
Letettem a telefont és sírtam. De ez már másfajta sírás volt: felszabadító.
Azóta eltelt fél év. Nehéz volt újrakezdeni mindent egyedül: munka, háztartás, két kisgyerek. De lassan megtanultam örülni az apró dolgoknak: egy közös reggelinek, egy esti mesének, egy csendes délutánnak a parkban.
A barátnőim újra mellettem állnak. Judit egyszer azt mondta:
– Büszke vagyok rád! Végre kiálltál magadért!
Néha még mindig hiányzik Zoli – vagy inkább az az álom, amit vele képzeltem el. De már tudom: nem attól lesz családunk, hogy van mellettünk egy férfi. Hanem attól, hogy szeretjük egymást és biztonságban vagyunk.
Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon hány nő él még ma Magyarországon ilyen bizonytalanságban? Hányan várnak hiába arra, hogy valaki végre hazataláljon hozzájuk? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor ők is mernek lépni?