Egy fedél alatt: Harc a tiszteletért és a saját helyemért a családban – Az én történetem, Marika szemével

– Marika néni, megint elfelejtette kikapcsolni a sütőt! – csattant fel Éva, a menyem, miközben a konyhába viharzott. A hangja éles volt, mint egy frissen fent kés. Megálltam a mosogató előtt, a kezem remegett, ahogy letettem a tányért. Nem szóltam vissza. Az utóbbi hónapokban megtanultam: ha visszaszólok, csak rosszabb lesz.

A férjem, Laci halála után minden megváltozott. A lakásunkat eladtuk, hogy Gáborékhoz költözzek Budapestre, Kispestre. Azt hittem, így könnyebb lesz – nekik is, nekem is. Segítek a gyerekekkel, főzök, mosok, ők pedig nem aggódnak miattam. De valahogy minden nap egyre nehezebb lett.

Az első hetekben még örültek nekem. A kisunokám, Zsófi minden reggel odabújt hozzám: „Mama, mesélsz?” Éva is kedves volt, együtt főztünk lecsót, nevetgéltünk. De ahogy telt az idő, mintha mindenki elfelejtette volna: én is ember vagyok, nem csak egy háztartási gép.

Egyik este Gábor későn ért haza. Éva már órák óta feszülten járkált fel-alá.
– Anyád megint nem rakta be a mosást – mondta halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam.
Gábor sóhajtott.
– Ne kezdjük már megint…
– De hát egész nap itthon van! – Éva hangja remegett.
Éreztem, hogy a torkomban gombóc nő. Nem akartam terhükre lenni. De minél jobban igyekeztem segíteni, annál inkább úgy éreztem: csak útban vagyok.

Egy reggel Zsófi sírva jött oda hozzám.
– Mama, anya azt mondta, nem mehetek át hozzád, mert elfoglalt vagy…
Megsimogattam a haját.
– Mindig van időm rád, kicsim.
De Éva már ott állt mögöttünk.
– Marika néni, kérem, ne beszélje tele a gyerek fejét! – mondta fagyos hangon.

Aznap este bezárkóztam a szobámba. Elővettem Laci fényképét. „Mit csináljak?” – suttogtam. „Hol rontottam el?”

Másnap reggel Gábor kopogott be hozzám.
– Anya… beszélnünk kellene.
Leültem az ágy szélére.
– Tudom, hogy nehéz neked is – kezdte –, de Éva úgy érzi, túl sok mindent vállalsz át. Szeretné, ha kicsit visszavennél…
Elakadt a szavam. Hát nem pont ezért vagyok itt? Hogy segítsek?

Aznap egész nap csak ültem az ablak előtt. Néztem az utcán játszó gyerekeket. Eszembe jutott a régi házunk Óbudán: ott mindenki ismert, voltak barátnőim, beszélgetések a boltban… Itt csak egy vendég vagyok a saját családomban.

Egy hét múlva Éva anyukája jött át látogatóba. A konyhában ültek ketten, halkan beszélgettek.
– Nem könnyű együtt élni az anyósoddal – mondta Éva anyja.
– Néha úgy érzem, megfulladok tőle – válaszolta Éva.
A szívem összeszorult. Hát tényleg ennyire teher vagyok?

Aznap este Gábor odajött hozzám.
– Anya… talán jobb lenne, ha keresnénk neked egy kis lakást a közelben. Így mindenkinek könnyebb lenne…
Nem szóltam semmit. Csak bólintottam. Belül viszont üvölteni tudtam volna: „Miért nem lehet egyszerűen szeretni engem? Miért csak akkor kellek, ha dolgozni kell?”

A következő hetekben lakásokat nézegettem az interneten. Zsófi minden nap kérdezte:
– Mama, ugye nem mész el?
– Nem megyek messzire – hazudtam neki mosolyogva.
De tudtam: valami örökre megváltozott bennem is.

Az utolsó estén vacsoránál csend volt. Éva kerülte a tekintetem. Gábor próbált vidám lenni, de láttam rajta az aggodalmat.
Zsófi odabújt hozzám:
– Mama, ugye holnap is mesélsz?
Megsimogattam az arcát.
– Mindig mesélek neked, kicsim – suttogtam.

Amikor becsuktam magam mögött az ajtót az új albérletben, először éreztem magam szabadnak hónapok óta. De ugyanakkor végtelenül magányosnak is.

Most itt ülök egyedül egy egyszobás lakásban Kispesten. Nézem a régi családi fényképeket. Vajon tényleg csak ennyi jut egy magyar nagymamának? Segíteni kell, de közben láthatatlanná válunk? Hol van az én helyem ebben a világban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt a család segítése és a saját életünk között? Várom a gondolataitokat…