„Egy év csendben: Hogyan veszítettem el a lányomat és az unokámat, mert nemet mondtam?”

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – Dóra hangja remegett a telefonban, mintha egyszerre lett volna dühös és kétségbeesett. – Hogy mondhatod azt, hogy mostantól nem tudsz segíteni?

A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. A szívem hevesen vert, ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat. Nem volt könnyű kimondani, de muszáj volt: – Dóra, hidd el, nekem sem könnyű. De már nem bírom tovább. A nyugdíjam alig elég a rezsire és az élelmiszerre. Nem tudok többet adni.

A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy az unokám, Marci, valamit motyog a háttérben. Dóra végül csak ennyit mondott: – Akkor ne is keress minket többet! – és letette.

Azóta eltelt több mint egy év. Egy év, amikor minden reggel azzal a reménnyel keltem fel, hogy talán ma csörög a telefonom, talán ma kapok egy üzenetet, egy fényképet Marciról. Egy év, amikor minden karácsony, minden születésnap csak egy újabb emlékeztető volt arra, hogy mennyire hiányoznak.

Sokan azt mondják, hogy a pénz nem boldogít. De mi van akkor, ha éppen a pénz miatt veszíted el azt, aki a legfontosabb neked? Amikor Dóra elvált Marcitól, az apjától, hozzám fordult segítségért. Évekig támogattam őket: iskolakezdéskor új cipő, télen kabát, néha egy-egy csekk a villanyszámlára. De közben én is öregedtem. A férjem meghalt öt éve, azóta egyedül vagyok. A nyugdíj pedig egyre kevesebbre elég.

Az utolsó hónapokban már csak úgy tudtam segíteni, hogy magamnak vontam meg mindent. Nem vettem gyógyszert, csak a legszükségesebbet ettem. Egy nap aztán összeestem a boltban. Az orvos azt mondta: „Isabella néni, ha így folytatja, magának is szüksége lesz segítségre.”

Akkor döntöttem el: beszélek Dórával. Azt hittem, megérti majd. Hogy látja rajtam is a fáradtságot, az aggodalmat. De ő csak azt látta: elárultam.

Azóta minden napom bűntudattal telik. Vajon rossz anya vagyok? Rossz nagymama? Mit kellett volna tennem? Néha úgy érzem, mintha Dóra sosem nőtt volna fel igazán. Mindig is érzékeny volt – már kislányként is sírt, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. De most már ő is anya! Miért nem látja be, hogy nekem is vannak határaim?

A szomszédasszonyom, Ilonka néni azt mondja: „Ne aggódj annyit! Majd megenyhül.” De hogyan enyhülne meg valaki, aki még csak nem is válaszol az üzeneteimre? Próbáltam mindent: írtam levelet postán, küldtem képeslapot Marcikának szülinapjára – visszajött mind.

A legrosszabbak az esték. Amikor leülök a kanapéra, és csak bámulom a régi fényképeket: Marci első lépései a Városligetben; Dóra mosolya a diplomaosztón; közös karácsonyok nálam Zuglóban. Most mindez csak múlt.

Egyik este végül összeszedtem magam és felhívtam Dórát újra. Kicsöngött… majd megszakadt. Próbáltam újra – semmi. Írtam neki egy hosszú üzenetet:

„Drága Dórám! Tudom, hogy megbántottalak. Sajnálom, hogy nem tudtam tovább segíteni nektek. De nagyon hiányzol te is és Marci is. Kérlek, beszéljünk! Szeretlek benneteket!”

Nem jött válasz.

A családunk mindig is kicsi volt. A testvérem Németországban él, ritkán beszélünk. A barátaim közül sokan már nincsenek köztünk. Néha úgy érzem magam ebben a nagyvárosban, mint egy árva gyerek: mindenki rohan valahová, de senki sem figyel rám.

A templomban próbáltam vigaszt találni. Az atya azt mondta: „Isabella néni, imádkozzon értük! Az idő begyógyítja a sebeket.” De mi van akkor, ha az idő csak még mélyebbre ássa őket?

Egy nap váratlanul becsöngetett hozzám egy régi barátnőm, Magdi. Leültünk teázni.
– Miért nem keresed fel személyesen Dórát? – kérdezte halkan.
– Félek… – suttogtam vissza. – Félek attól, hogy végleg elutasít.
– De ha nem próbálod meg újra és újra… akkor biztosan elveszíted őket.

Igaza lehetett Magdinak. De vajon mennyi esélyem van? Vajon Dóra valaha megérti majd az én oldalamat? Vagy örökre haragudni fog rám?

Most itt ülök és írok nektek – idegeneknek –, mert már nincs kihez forduljak tanácsért. Mit tegyen egy nagymama ilyen helyzetben? Hogyan lehet újra közel kerülni ahhoz, akit mindennél jobban szeretünk?

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg mindent megtettem? Vagy csak önző voltam? Ti mit tennétek a helyemben? Várom a véleményeteket…