Egy év csend után: Amikor az apósom titka mindent megváltoztatott

– Miért most? – kérdeztem magamtól, miközben a telefon még mindig a kezemben rezgett. Egy év telt el azóta, hogy utoljára láttam az apósomat, Lászlót. Azóta sem hívott, sem üzent, mintha teljesen eltűnt volna az életünkből. Most viszont ott álltam a konyhában, a hajnali fényben, és hallgattam a feleségem, Kata halk lélegzetét a másik szobából. A telefonban László hangja szokatlanul határozott volt: „Holnap délután ott vagyok nálatok. Fontos.”

Nem volt választásom. Katával épphogy kihúztuk hónapról hónapra, albérletben laktunk Zuglóban, és minden forintot félretettünk, hogy egyszer saját lakásunk lehessen. A szüleim vidéken éltek, Kata anyja már régen meghalt, László pedig mindig is zárkózott ember volt. Nem volt könnyű vele beszélgetni, főleg mióta Kata és ő összevesztek azon a bizonyos karácsonyon.

Másnap délután László pontosan érkezett. Kopogása keményen visszhangzott a folyosón. Kata idegesen igazgatta a haját, én pedig próbáltam mosolyt erőltetni magamra. Amint bejött, rögtön érezni lehetett a feszültséget.

– Szervusztok – mondta röviden, majd leült az asztalhoz. – Beszélnünk kell.

Kata csak bólintott. Én próbáltam oldani a hangulatot.

– Kérsz egy kávét, László bácsi?

– Nem kérek semmit – vágta rá. – Nem maradok sokáig.

A csend szinte tapintható volt. László elővett egy borítékot a kabátzsebéből, és letette az asztalra.

– Ebben minden benne van – mondta halkan. – De mielőtt kinyitjátok, tudnotok kell valamit.

Kata szeme könnybe lábadt. – Apa, mi ez? Miért most?

László mély levegőt vett. – Egy éve nem beszéltünk. Tudom, hogy haragszol rám. De most… most nincs időm haragudni vagy magyarázkodni. Az orvosok azt mondták… – elakadt a hangja – …hogy rákos vagyok. Nem sok időm van hátra.

A levegő megfagyott. Kata remegő kézzel nyúlt apja felé, de László elhúzódott.

– Ne sajnáljatok! – mondta keményen. – Azért jöttem, mert el kell mondanom valamit, amit eddig titkoltam.

A borítékban egy régi adásvételi szerződés volt egy zuglói lakásról – ugyanarról a házról, ahol most albérletben laktunk.

– Ez… ez a lakás? – kérdeztem döbbenten.

László bólintott. – Az én nevemen van. Évek óta kiadom, de most rátok hagyom. Nem akarom, hogy úgy járjatok, mint mi anyátokkal… mindig csak álmodtunk egy saját otthonról, de sosem jött össze.

Kata sírva fakadt. – Miért nem mondtad el soha?

– Mert szégyelltem magam – felelte László halkan. – Amikor anyád meghalt, minden széthullott bennem. Azt hittem, ha távol maradok, kevesebb fájdalmat okozok. De most már tudom, hogy ez hiba volt.

A következő órákban minden felszínre tört: régi sérelmek, kimondatlan szavak, elfojtott szeretet és harag. Kata és apja között lassan oldódni kezdett a feszültség, de minden mondat újabb könnyeket csalt elő.

Este László elment. A kulcsot az asztalon hagyta.

– Vigyázzatok egymásra – mondta búcsúzóul.

Aznap éjjel Katával sokáig nem tudtunk aludni. Egyszerre voltunk hálásak és dühösek: miért kellett ennyi időnek eltelnie? Miért csak most derült ki minden?

Azóta minden nap eszembe jut László arca, ahogy ott áll az ajtóban: megtört, de mégis reménykedő.

Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy örökre ott maradnak a kimondatlan szavak közöttünk? Ti mit tennétek a helyemben?