Egy elit gimnázium titkai: Amikor a pénz választ el minket – Az én harcom a lányomért és az igazságért
– Apa, miért nem ülhetünk együtt az ebédlőben? – kérdezte Emese, miközben a könnyeit törölgette a konyhaasztalnál. A keze remegett, a hangja elcsuklott. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy valami nincs rendben az iskolában, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elér minket is a baj.
Aznap este, amikor hazaértem a munkából – egy csendes zuglói lakásba, ahol minden este ugyanaz a rutin várt: vacsora, tanulás, beszélgetés –, Emese már az ajtóban várt. A tekintete zavart volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. – Ma azt mondta a Réka anyukája, hogy jobb lenne, ha külön ebédelnének azok, akiknek nincs saját autójuk vagy nem járnak különórákra – hadarta dühösen. – És a tanárnő csak hallgatott! Apa, ez igazságtalan!
Azt hittem, ilyesmi csak a filmekben van. De nem. Ez itt történt, Budapesten, egy elit gimnáziumban, ahová Emese ösztöndíjjal került be. Én, Szabó Gábor vagyok – egy sikeres vállalkozó, de sosem fitogtattam a pénzemet. Mindig azt akartam, hogy Emese saját jogán érvényesüljön. Most viszont úgy tűnt, hogy a pénz mindent felülír.
Az iskolában egyre több szülő kezdett panaszkodni: „Nem akarom, hogy a fiam együtt legyen azokkal, akik nem illenek ide.” „A mi gyerekeinknek más jövőjük van.” Ezeket a mondatokat hallottam vissza Emesétől és néhány tanártól is. A szülői értekezleten mindenki feszengve ült. Réka anyja, Katalin – egy ismert ügyvéd – hangosan követelte: – Külön ebédlőt akarunk! És külön programokat! Nem azért fizetünk ennyit az iskolának, hogy mindenki ugyanazt kapja!
Ott ültem hátul, és éreztem, ahogy forr bennem a düh. De tudtam: ha most megszólalok, mindent kockára teszek. Nemcsak Emese ösztöndíját, hanem a saját jó hírnevemet is. Mégis felálltam.
– Bocsánatot kérek – mondtam remegő hangon –, de nem gondolják, hogy ezzel pont azt tanítjuk a gyerekeinknek, amitől egész életükben szenvedni fognak? Hogy csak az számít, mennyi pénzük van? Hogy aki máshonnan jön, az kevesebbet ér?
Csend lett. Minden szem rám szegeződött. Katalin megvetően nézett rám.
– Gábor, te megtehetnéd, hogy magániskolába viszed Emesét. Miért ragaszkodsz ehhez?
– Mert hiszek abban, hogy minden gyerek egyenlő esélyt érdemel – feleltem halkan.
A vita hetekig tartott. Az iskola vezetése végül úgy döntött: lesznek külön programok azoknak, akik fizetni tudnak érte – de az ebédlőt nem választják szét. Ez kompromisszum volt – de nekem keserű kompromisszum.
Otthon Emese egyre zárkózottabb lett. Egyik este sírva fakadt:
– Apa, engem már nem hívnak el sehova. Azt mondják, te miattad mindenki utál minket…
A feleségem, Judit is aggódott:
– Gábor, lehet, hogy túl messzire mentél? Mi lesz így Emesével? Nem akarom, hogy kiközösítsék…
Éjszakákon át forgolódtam az ágyban. Vajon jól tettem? Megérte kiállni az igazságért, ha közben a lányom szenved?
Egy reggel Emese odajött hozzám:
– Apa… lehet, hogy átmegyek másik iskolába. Nem bírom tovább ezt…
Összetörtem belül. Mindent megtettem volna érte – de most úgy tűnt, pont én vagyok az oka annak, hogy boldogtalan.
Az utolsó csepp az volt, amikor Emese egyik barátnője – Anna – titokban felhívott minket:
– Ne haragudjatok rá! Sokan irigylik őt azért, mert kiálltatok magatokért… csak senki sem meri nyíltan mondani.
Ekkor értettem meg: amit tettem, annak ára van. De talán egyszer majd mások is követik a példánkat.
Emese végül maradt az iskolában. Lassan új barátokat talált – olyanokat, akik nem a pénz alapján ítélnek. Évek múlva már ő mesélte büszkén: „Az apám volt az egyetlen szülő, aki kiállt értünk.”
De ma is felteszem magamnak a kérdést: Vajon jól döntöttem? Megéri az igazságért harcolni akkor is, ha közben azok sérülnek meg legjobban, akiket a legjobban szeretsz?