Egy csütörtök esti döntés, ami mindent megváltoztatott: „A szüleim a nagymama házát csak a bátyámnak adják”

– Nem hiszem el, hogy ezt most mondjátok! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és éreztem, ahogy a kezem remeg a teásbögrém körül. Anyám és apám egymásra néztek, mintha már előre megbeszélték volna, hogyan fogják kezelni a kitörésemet. A bátyám, Gábor csak hallgatott, lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát – vagy talán csak nem akart részt venni ebben az egészben.

– Dóra, kérlek, próbáld megérteni – kezdte anyám csendesen. – Gábor mindig is közelebb állt a nagymamához. Ő volt az, aki minden hétvégén segített neki a kertben, ő vitte el orvoshoz is, amikor kellett…

– És én? – vágtam közbe. – Én nem számítok? Ki főzött rá minden vasárnap? Ki takarított utána, amikor már nem bírt felkelni? Ki volt ott mellette, amikor éjszaka sírt a fájdalomtól? – A hangom elcsuklott. Nem akartam sírni előttük, de a torkomban gombóc nőtt.

Apám sóhajtott. – Tudjuk, hogy te is sokat tettél érte. De úgy gondoljuk, hogy Gábor jobban rá van szorulva. Neked ott van a lakásod Pesten, jó állásod van az iskolában… Gábor viszont még mindig albérletben lakik, és nem találja a helyét.

– Ez nem igazság! – suttogtam. – Ez nem arról szól, ki mire szorul rá, hanem arról, hogy ki mit érdemel. És én úgy érzem, hogy engem most elárultatok.

A szoba csendbe burkolózott. Csak az óra kattogása hallatszott. Gábor végül megszólalt:

– Dóri, én nem akartam ezt így… Ha akarod, felezzük meg. Vagy… vagy kitalálunk valamit.

– Nem erről van szó! – vágtam rá dühösen. – Nem pénzt akarok vagy házat! Csak azt szeretném érezni, hogy számítok nektek. Hogy amit tettem, az fontos volt.

Anyám odalépett hozzám és megpróbálta megfogni a kezemet, de elhúzódtam. Még soha nem éreztem magam ennyire kívülállónak ebben a családban.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton az járt a fejemben, hogy vajon hol rontottam el. Miért gondolják azt a szüleim, hogy Gábor többet érdemel? Talán mert fiú? Vagy mert mindig is ő volt a „kedvenc”? Gyerekkorunkban is mindig neki bocsátottak meg hamarabb mindent. Ha én hibáztam, hetekig haragudtak rám. Ha ő tört össze valamit vagy hazudott, csak legyintettek: „Fiúk már csak ilyenek”.

A nagymama háza számomra nem csak egy épület volt. Ott tanultam meg főzni tőle, ott hallgattam esténként a régi történeteit arról, hogyan éltek túl mindent a háború alatt. Ott sírtam először szerelmi bánat miatt is – ő volt az egyetlen, aki igazán megértett.

Most pedig mindez Gáboré lesz. Az emlékek is? Az illatok? A régi fényképek a padláson?

Másnap reggel korán keltem és elmentem dolgozni az iskolába. A gyerekek hangosak voltak és vidámak – mintha semmi baj nem lenne a világon. Próbáltam mosolyogni rájuk, de belül üresnek éreztem magam.

A tanári szobában Zsuzsa néni odajött hozzám:

– Minden rendben van veled, Dóra? Olyan sápadt vagy ma…

– Semmi különös – hazudtam. – Csak rosszul aludtam.

De egész nap azon gondolkodtam: vajon más családokban is így mennek ezek a dolgok? Vajon máshol is ennyire igazságtalanul döntenek a szülők?

Este hazaérve Gábor ült a lépcsőn és várt rám.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültem mellé. Sokáig csak hallgattunk.

– Tudom, hogy fáj neked ez az egész – mondta végül. – Nekem sem könnyű. De hidd el, soha nem akartam elvenni tőled semmit.

– Nem te vagy a hibás – feleltem fáradtan. – Csak… úgy érzem, mintha soha nem lennék elég jó nekik.

Gábor rám nézett és bólintott.

– Szerintem te vagy az egyetlen ebben a családban, aki mindig mindenkire odafigyeltél. Talán pont ezért gondolják azt, hogy te majd úgyis boldogulsz egyedül…

Nem tudtam mit mondani erre. Talán igaza volt. Talán tényleg az erősebbnek hitt gyerekeket hagyják magukra leginkább.

Azóta eltelt pár hét. A szüleimmel alig beszélek. Gábor néha ír egy-egy üzenetet, de nem tudom még megbocsátani neki sem teljesen.

Minden este azon gondolkodom: vajon tényleg fontosabb-e a család egysége annál, hogy igazságosak legyünk egymással? Vagy csak én érzem így magam egyedül ebben az egészben?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vagy örökre nyomot hagy bennünk az igazságtalanság?