Egy anya szíve kettészakad: Hogyan vesztettem el a fiamat a családi játszmákban?

– Gergő, kérlek, csak hallgass végig! – remegett a hangom, ahogy a konyhaasztalnál ültem, és néztem a fiamat, aki már régóta nem nézett rám úgy, mint régen. Az eső kopogott az ablakon, a villamos csilingelése tompán szűrődött be a Bartók Béla úti lakásba. Dóra, a menyem, karba tett kézzel állt az ajtóban, arca zárkózott volt, tekintete hideg.

– Anyu, most tényleg nem alkalmas – mondta Gergő fáradtan, és Dóra felé pillantott, mintha tőle várná a jóváhagyást.

– Mindig ezt mondod – suttogtam. – De mikor lesz alkalmas? Mikor beszélhetek végre veled úgy, mint régen?

Dóra sóhajtott. – Most már családod van, Gergő. Nem lóghatsz mindig anyád szoknyáján.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Dóra sosem kedvelt igazán. Az első pillanattól kezdve éreztem a távolságtartását, ahogy Gergőt lassan elidegenítette tőlem. Eleinte azt hittem, csak idő kell, hogy megszokjuk egymást. De ahogy múltak az évek, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját fiam életében.

Gergőt egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor még csak hétéves volt. Mindent megtettem érte: dolgoztam két állásban, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Azt hittem, ez elég lesz ahhoz, hogy örökre összetartozzunk. De most úgy tűnt, minden erőfeszítésem semmivé foszlott.

Aznap este hazafelé menet a villamoson ülve bámultam ki az ablakon. A város fényei elmosódtak a könnyektől. Vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam el tőle? Vagy túl kevés voltam? Emlékszem, amikor Gergő először mutatta be Dórát: egy csendes lány volt, udvarias mosollyal és szinte átlátszó jelenléttel. Akkor még reménykedtem benne, hogy barátok lehetünk. De Dóra sosem keresett velem kapcsolatot; mindig csak Gergőn keresztül üzent vagy intézte a dolgokat.

Aztán jöttek az apró jelek: Gergő egyre ritkábban hívott fel, az ünnepeken is csak röviden ugrottak be hozzám. Egy idő után már csak akkor találkoztunk, ha én mentem hozzájuk – de ott is mindig Dóra irányított mindent. Egy alkalommal megpróbáltam beszélni vele erről.

– Dóra, tudom, hogy nem könnyű velem – kezdtem óvatosan –, de szeretném, ha jobban megismernénk egymást.

– Nekem nincs problémám magával – válaszolta hűvösen –, de Gergőnek most már rám van szüksége. Maga már megtette a magáét.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Hát ennyi lennék? Egy letudott kötelesség?

Azóta is minden nap ezen rágódom. Próbáltam kedveskedni nekik: sütöttem Gergő kedvenc túrós batyuját, vittem ajándékot az unokámnak, Annának – de Dóra mindig talált valami kifogást. „Most épp alszik”, vagy „Most nem alkalmas”. Anna is egyre kevésbé ismert fel engem; egyszer még azt is mondta: „Te ki vagy?” – mintha csak egy idegen lennék.

A barátnőim szerint túl sokat aggódom. „Majd visszatalál hozzád!” – mondják. De ők nem tudják, milyen érzés elveszíteni azt az embert, akiért mindent feláldoztál.

Egyik este aztán Gergő felhívott.

– Anyu, beszélnünk kell – mondta feszült hangon.

Reménykedve vártam rájuk. Amikor megérkeztek, Dóra rögtön leült a kanapéra, karba tett kézzel.

– Anyu – kezdte Gergő –, szeretném, ha kicsit kevesebbet jönnél át hozzánk. Anna most érzékeny korszakban van…

– Érzékeny korszakban? – vágtam közbe hitetlenkedve. – Hiszen alig látom!

Dóra közbevágott: – Nem akarjuk összezavarni őt. Szeretnénk saját családi szokásokat kialakítani.

Éreztem, hogy minden szóval egyre távolabb sodródnak tőlem. Próbáltam visszatartani a könnyeimet.

– Értem – mondtam halkan. – Csak azt szeretném tudni… miért lettem hirtelen teher?

Gergő lesütötte a szemét.

– Nem vagy teher… csak… más lett minden.

Aznap este órákig ültem a sötétben. Végiggondoltam mindent: talán tényleg túl sokat akartam jelen lenni az életükben? Talán Dóra csak védeni akarja a saját családját? De miért kellett ehhez engem kizárni?

Másnap reggel levelet írtam Gergőnek:
„Drága Fiam! Tudom, hogy most nehéz neked is. Nem akarok terhet jelenteni nektek. Csak azt szeretném, ha tudnád: mindig szeretni foglak. Ha egyszer szükséged lesz rám – bármikor –, itt leszek. Anyád”

Nem kaptam választ.

Azóta is minden nap várom a hívását. Néha elképzelem, ahogy egyszer csak becsöngetnek hozzám: Gergő ott áll Annával kézen fogva, mosolyogva… De ez csak álom marad.

A szomszéd néni szerint „az idő mindent megold”. De vajon tényleg így van? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban és azon gondolkodom: vajon lehet-e újraépíteni azt a hidat anya és fia között, amit mások szavai és tettei romboltak le? Vagy örökre elveszítettem őt?

Ti mit gondoltok: meddig kell küzdenie egy anyának a gyermekéért? És hol van az a pont, amikor már csak el kell engedni?