Egy anya szíve két tűz között: Amikor a titok mindent elpusztíthat

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted, Dóra! – suttogtam magamban, miközben a telefonom képernyőjén világított az a néhány sor, amit soha nem lett volna szabad elolvasnom. A nappali sarkában ültem, a redőny résein keresztül beszűrődött a júniusi napfény, de én csak a hideget éreztem. A kezem remegett, ahogy visszaraktam a telefont az asztalra. Ez nem lehet igaz. Az én fiam felesége… az én unokáim anyja… hogyan tehette ezt?

Aztán meghallottam a kulcs csörgését. Ádám lépett be, a fiam. – Szia, anya! – kiáltotta vidáman, miközben levette a cipőjét. Dóra is ott volt mögötte, karján a kis Zsófi, aki épp akkor kezdett el gügyögni. A szívem összeszorult. Hogy nézhetek ezek után Dóra szemébe? Hogy ülhetek le velük vacsorázni, mintha semmi sem történt volna?

Az egész egy véletlen volt. Dóra telefonja ott maradt az asztalon, miközben kiment a konyhába vizet tölteni. Megcsörrent, és reflexből odanéztem. Egy üzenet villant fel: „Hiányzol tegnap óta. Mikor látlak újra?” Alatta egy ismeretlen férfi neve: Gergő. Először azt hittem, valami félreértés. De aztán megláttam a válaszát is: „Holnap délután ugyanott.”

Azóta nem találom a helyem. Éjszakánként forgolódom, próbálom visszaidézni az elmúlt hónapokat. Volt valami jel? Ádám mindig is szerette Dórát, mindent megtett érte. Az esküvőjükön sírtam örömömben, amikor kimondták az igent a polgármesteri hivatalban. Most pedig úgy érzem, mintha minden hazugság lett volna.

Másnap reggel Dóra rám mosolygott, amikor kávét főzött. – Kérsz egy csészével? – kérdezte kedvesen.

– Köszönöm, nem vagyok szomjas – feleltem halkan.

– Minden rendben? Olyan furcsán nézel rám.

– Csak fáradt vagyok – hazudtam.

De nem tudtam tovább tettetni. Aznap este, amikor Ádám elment focizni a barátaival, Dóra és én kettesben maradtunk. A gyerekek már aludtak. A csend nyomasztó volt.

– Dóra… – kezdtem remegő hangon. – Szeretnék valamit kérdezni tőled.

Láttam rajta, hogy megijed. – Igen?

– Ki az a Gergő?

Először tagadni próbált. Aztán láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe.

– Kérlek… ne mondd el Ádámnak – suttogta végül. – Hibáztam. Nagyon megbántam. Nem tudom, mi történt velem… csak annyira magányosnak éreztem magam az utóbbi időben.

– Magányosnak? Ádám mindent megtett érted! – tört ki belőlem a fájdalom és a düh.

– Tudom… de amikor megszülettek a gyerekek, minden megváltozott. Ádám folyton dolgozik, én pedig itthon vagyok egész nap egyedül… Gergő csak beszélgetett velem először… aztán…

Nem tudtam tovább hallgatni. Felálltam, és kimentem az erkélyre. A szomszéd ház ablakában fény égett, valaki nevetett odabent. Nekik talán nincsenek ilyen titkaik… vagy csak jobban titkolják?

Azóta minden napom egyetlen kérdés körül forog: elmondjam-e Ádámnak? Jogom van-e lerombolni az életét? Vagy inkább hallgassak, és hagyjam, hogy Dóra maga rendezze el ezt? De mi van, ha újra megtörténik? Mi van, ha egyszer kiderül?

Anyám mindig azt mondta: „Az igazság előbb-utóbb utat tör magának.” De vajon minden igazságot ki kell mondani? Mi van, ha ezzel csak fájdalmat okozok mindenkinek?

Egy este Ádám leült mellém a kanapéra.

– Anya… valami baj van veled mostanában? Olyan távolinak tűnsz.

Ránéztem. Az én fiam… az én kicsi fiam, akit annyira óvtam mindig mindentől. Most pedig egy olyan döntés előtt állok, ami örökre megváltoztathatja az életét.

– Csak aggódom értetek – mondtam végül.

– Miért aggódsz? Minden rendben van velünk.

Hazudtam neki is. Mert nem tudtam mást tenni.

Azóta is minden nap küzdök magammal. Néha úgy érzem, megfulladok ettől a titoktól. Máskor azt gondolom: talán jobb így mindenkinek.

De vajon meddig lehet élni egy ilyen hazugsággal? Meddig lehet csendben maradni egy családban, ahol már semmi sem az, aminek látszik?

Ti mit tennétek a helyemben? Van olyan titok, amit jobb sosem kimondani?