Egy anya helye a fia szívében – Amikor a családi otthon falai repedezni kezdenek

– Marci, kérlek, mondd el anyának, miért nem szóltatok nekem erről! – szorítottam meg a fiam vállát, miközben a nappali sarkában álltunk. A hangom remegett, de próbáltam nem sírni. Gábor épp akkor lépett be a szobába, kezében a telefonjával, és megdermedt, amikor meglátta az arcomat.

– Anikó, ne csinálj ebből ügyet! – mondta halkan, de éreztem a feszültséget a hangjában. – Csak előrehoztuk a felújítást. Anyám is segít, hiszen ő ért hozzá.

Anyám… vagyis az anyósa. Ilona néni mindig is ott volt minden döntésünk mögött. Amióta Gáborral összeházasodtunk, mintha nem csak férjet kaptam volna, hanem egy második anyát is – csak épp nem önként.

A lakásunk egy régi pesti bérházban van, ahol minden nyikorgó padlódeszka és repedezett fal a múltunkat őrzi. Már régóta terveztük a felújítást, de megbeszéltük: majd ősszel, amikor elviszem Petrát, a lányunkat, anyámékhoz Balatonra. Most viszont úgy tűnt, mindenki más tudott valamit, amit én nem.

– Marci, te is tudtad? – néztem rá könyörgő szemekkel.

A fiam lesütötte a szemét. – Nagyi mondta, hogy jobb lesz így… hogy ne legyen annyi por meg zaj neked. Azt akarták, hogy meglepetés legyen.

Megrendültem. Egy meglepetés? Vagy inkább kizárás? Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját otthonomban.

Ilona néni másnap reggel már ott sürgött-forgott nálunk. A konyhában állt, mintha mindig is ott lett volna. – Anikóka, te csak pihenj! Majd mi intézzük! – mondta mosolyogva, de a hangjában volt valami lekezelő.

Gábor közben a mesterrel egyeztetett. A lakásban dobozok tornyosultak, mindenhol fóliák és szerszámok. Petra sírt, mert nem találta a kedvenc plüssét. Én pedig csak álltam ott, és próbáltam rájönni: mikor veszítettem el az irányítást az életem felett?

Este Marci bejött hozzám a hálóba. – Anya… haragszol rám?

– Nem rád haragszom, kisfiam – suttogtam –, csak fáj, hogy kimaradtam valamiből, ami mindannyiunkat érint.

– De nagyi azt mondta…

– Tudom, mit mondott nagyi – vágtam közbe keserűen. – De néha azt is meg kellene kérdezned: anya mit szeretne?

Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam Ilona néni halk beszélgetését Gáborral a konyhából kiszűrődve.

– Anikó túl érzékeny. Mindig mindent magára vesz – mondta Ilona.

– Csak jót akartunk neki – felelte Gábor bizonytalanul.

Másnap reggel eldöntöttem: nem hagyom magam. Amikor Ilona újabb utasításokat osztogatott a mestereknek, félrehívtam Gábort.

– Szeretném én is eldönteni, milyen legyen a nappali színe – mondtam határozottan.

– Persze… de anyám szerint a bézs…

– Nem érdekel anyád véleménye! Ez az én otthonom is! – tört ki belőlem végre az elfojtott düh.

Gábor döbbenten nézett rám. Talán először látta rajtam ezt az elszántságot.

A következő napokban próbáltam visszaszerezni az irányítást. Elvittem Petrát sétálni a Városligetbe, beszélgettem Marcival arról, mit jelent számára az otthon. Megkérdeztem tőle:

– Szerinted kié ez a lakás?

– Mindenkié… de leginkább tiéd és apáé – felelte komolyan.

– És nagyié?

– Ő csak segít… de néha úgy tűnik, mintha ő lenne itt a főnök.

Elmosolyodtam keserédesen. Marci pontosan látta azt, amit én is éreztem.

A felújítás végére minden megváltozott. A falak frissek voltak, de bennem valami végleg megrepedt. Egy este leültem Gáborral és Ilonával.

– Köszönöm a segítségeteket – kezdtem halkan –, de szeretném, ha ezentúl minden családi döntést együtt hoznánk meg. Nem akarok többé kívülálló lenni a saját életemben.

Ilona néni először megsértődött, de végül bólintott. Gábor átölelt.

Azóta próbáljuk újraépíteni nem csak a lakást, hanem egymást is. Néha még mindig érzem Ilona néni árnyékát a hátamon, de már tudom: ki kell állnom magamért.

Vajon hány magyar családban történik meg ugyanez? Hányszor engedjük át az irányítást másoknak csak azért, mert „segíteni akarnak”? Ti mit tennétek a helyemben?