Egy ajándék, ami mindent megváltoztatott – A vacsora, ahol széthullott a család

– Hogy gondoltad ezt, Zoli? – Dóra hangja remegett, ahogy az asztal fölött a férjére nézett. Az egész étterem elcsendesedett, mintha mindenki csak ránk figyelt volna. A poharamat szorongattam, próbáltam nem találkozni senki tekintetével.

Aznap este a Gellért-hegy lábánál, egy elegáns étteremben gyűltünk össze: én, a fiam, Zoli, és a menye, Dóra. Ünnepelni jöttünk – legalábbis én így gondoltam. Zoli egy főzőtanfolyamot ajándékozott Dórának születésnapjára. Egy pillanatig mindenki mosolygott, aztán Dóra arca megkeményedett.

– Szerinted nem tudok főzni? – kérdezte halkan, de annál élesebben. Zoli zavartan nevetett.

– Dehogyis! Csak gondoltam, szeretsz új dolgokat kipróbálni…

– Vagyis szerinted nem vagyok elég jó? – Dóra hangja egyre hangosabb lett. Az asztalnál feszültség vibrált. A pincér is tétovázva közeledett, majd inkább visszafordult.

Éreztem, ahogy a régi családi értékek – amiket anyámtól tanultam, és amiket én is próbáltam továbbadni – összeütköznek a mai világ elvárásaival. Nálunk mindig az volt a fontos, hogy a család együtt legyen, hogy támogassuk egymást. De most úgy tűnt, minden szó csak olaj volt a tűzre.

– Dóra, ez csak egy ajándék… – próbáltam közbeszólni.

– Nem érti! – vágott közbe Dóra. – Mindig azt hiszed, hogy tudod, mi jó nekem. De én nem vagyok a te generációd! Nekem nem az a legnagyobb dicsőség, ha jól főzök! Én dolgozom, karriert építek!

Zoli csak ült ott némán, mintha hirtelen elvesztette volna minden szavát. Én pedig visszagondoltam arra az időre, amikor még minden egyszerűbb volt. Amikor egy ilyen ajándék örömet szerzett volna, nem haragot.

A vacsora innentől kezdve kínos csendben telt. A desszerthez már csak udvariasságból maradtunk ott. Hazafelé menet Zoli rám nézett az autóban.

– Anya, mit csináltam rosszul?

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre éreztem együtt vele és Dórával is. Hiszen mindketten csak boldogok akartak lenni – de mintha két külön világban élnének.

Otthon egész éjjel forgolódtam. Eszembe jutottak anyám szavai: „A család az első.” De vajon mit jelent ez ma? Amikor a menyemnek fontosabb az önmegvalósítás, mint a hagyományos szerepek? Amikor a fiam már nem tudja, hogyan lehet egyszerre jó férj és jó fiú?

Másnap reggel Dóra felhívott.

– Sajnálom a tegnap estét – mondta halkan. – Csak… néha úgy érzem, nem értenek meg.

– Én is sajnálom – válaszoltam. – Talán nekünk is tanulnunk kell egymástól.

Hosszú csend volt a vonalban. Aztán mindketten elnevettük magunkat – kicsit feszülten, de őszintén.

Azóta sokat gondolkodom ezen az estén. Vajon tényleg olyan nagy a szakadék köztünk? Vagy csak nem tudjuk jól kimondani az érzéseinket?

Ti mit gondoltok? Lehet még hidat építeni a régi és az új világ között? Vagy örökre elveszítjük egymást az elvárásaink miatt?