Egész életemet anyámnak áldoztam, de végül a testvérem örökölt mindent – igazságos ez?
– Miért pont ő? – suttogtam a végrendelet fölött, miközben a kezem remegett. A szobában csend volt, csak a régi falióra kattogása töltötte be a teret. Ott ültem a kopott kanapén, ahol húsz éven át minden este anyám kezét fogtam. Most már csak az üresség maradt, és egy papír, amin az állt: minden vagyona a bátyámé, Gáboré lesz.
Nem tudtam elhinni. Gábor évente egyszer jött haza, karácsonykor, akkor is csak pár órára. Mindig hozott valami drága bort, leült anyánk mellé, elmesélte az újabb üzleti sikereit, aztán sietve távozott. Én maradtam. Én cseréltem a pelenkát, én adtam be az inzulint, én hallgattam végig az éjszakai rémálmait. Én voltam ott, amikor először nem ismerte fel a saját arcát a tükörben.
– Ez biztos valami tévedés – mondta halkan a szomszéd Marika néni, aki átjött vigasztalni. – Hiszen mindenki tudja, hogy te voltál mellette.
De nem volt tévedés. Az ügyvéd is megerősítette: anyám saját kezűleg írta alá a végrendeletet. Gábor örökölte a házat, a megtakarításokat, még azt az aranyláncot is, amit anyánk mindig nekem ígért.
Aznap este nem tudtam aludni. Csak feküdtem az ágyban, és hallgattam a ház neszeit. Minden zugban ott volt anyám emléke: a konyhában a régi zománcos lábosok, a nappaliban az elnyűtt fotel, ahol esténként ültem mellette. Aztán eszembe jutott egy régi beszélgetésünk.
– Tudod, Anna – mondta egyszer anyám –, Gábor mindig olyan magányosnak tűnik. Te erős vagy, neked nem kell annyi segítség.
Akkor csak mosolyogtam. Nem gondoltam volna, hogy ez egyszer majd mindent megmagyaráz.
Másnap reggel Gábor hívott.
– Szia, Anna! Hallottam, hogy beszéltél az ügyvéddel…
A hangja bizonytalan volt, mintha ő maga sem hinné el, ami történt.
– Igen – válaszoltam halkan. – Gratulálok.
– Nézd… én nem akartam ezt így… Anyu biztosan csak…
– Csak mit? – vágtam közbe. – Csak jobban szeretett? Vagy csak neked akart mindent adni?
Hallgatott. Aztán letette.
Aznap délután Marika néni újra átjött. Teát főzött nekem, és próbált vigasztalni.
– Tudod, Anna, az emberek néha furcsán döntenek. De te tudod legjobban, mit tettél érte.
Bólintottam, de belül üres voltam. Az egész életemet anyámnak szenteltem. Lemondtam az egyetemről, amikor beteg lett; sosem mentem férjhez, mert nem akartam magára hagyni; még a barátaim is lassan eltűntek mellőlem. Csak anyám maradt – és most már ő sincs.
A temetésen mindenki engem ölelt meg először. Mindenki azt mondta: „Te voltál az igazi támasza.” De amikor eljött az örökség ideje, hirtelen mindenki Gábor mellé állt. „Ő is a fia volt” – mondták. „Neki is jár.”
Azóta naponta felteszem magamnak a kérdést: vajon megérte? Vajon tényleg ennyit ér az önfeláldozás? Hogy lehet az, hogy aki mindent ad, végül semmit sem kap?
Egyik este aztán Gábor váratlanul megjelent a ház előtt. Nem szólt előre. Csak állt ott az ajtóban egy bőrönddel.
– Anna… beszélhetnénk?
Beengedtem. Leültünk egymással szemben a konyhaasztalhoz.
– Tudom, hogy haragszol rám – kezdte –, de én tényleg nem kértem ezt. Anyu… mindig azt mondta nekem, hogy te erősebb vagy nálam. Hogy te boldogulsz majd egyedül is.
– Boldogulok? – nevettem fel keserűen. – Mit gondolsz, mit jelent boldogulni? Egyedül maradni egy üres házban?
Gábor lehajtotta a fejét.
– Ha akarod… megoszthatjuk a házat. Vagy eladjuk és megfelezzük…
– Már mindegy – mondtam halkan. – Nem a pénz vagy a ház hiányzik. Hanem anyu… és az életem, amit sosem élhettem meg.
Csend lett köztünk. Aztán Gábor felállt és elment.
Azóta minden nap próbálom újrakezdeni. Próbálok magamra gondolni: elmenni moziba egyedül, beiratkozni egy tanfolyamra, új embereket megismerni. De mindenhol ott van bennem a hiány: hogy húsz évig csak másnak éltem.
Néha azon gondolkodom: vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hányan áldozzák fel magukat csendben egy beteg szülőért vagy testvérért? És vajon hányan érzik azt utána, hogy teljesen láthatatlanok lettek?
Talán egyszer majd megtanulok magamért élni. De most még csak annyit tudok kérdezni:
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen igazságtalanságot? Vagy örökre bennünk marad?