„Csütörtökön minden megváltozott: amikor a családom elvette tőlem a nagymama lakását”

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszitek velem! – kiáltottam, miközben a szüleim nappalijában álltam, a kezem ökölbe szorult, és a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

A húgom, Eszter csak lesütötte a szemét, mintha ő sem hinné el, ami történik. Anyám és apám egymásra néztek, majd apám halkan megszólalt:

– Zsófi, kérlek, próbáld megérteni. Ez nem ellened szól.

De én csak azt éreztem, hogy minden ellenem szól. Hónapok óta beszélgettünk arról, mi legyen a nagymama zuglói lakásával. Azt hittem, igazságosan elosztjuk majd – hiszen mindketten ugyanúgy az unokái vagyunk. De most itt állok, 34 évesen, albérletben, miközben a húgomnak odaadják az egyetlen örökséget, ami nekem is járna.

– Miért? – kérdeztem remegő hangon. – Miért pont Eszter?

Anyám sóhajtott. – Tudod jól, hogy Eszter most várandós, és Gáborral épp most veszítettek el mindent a vállalkozás csődje miatt. Neked van munkád, lakásod… –

– Albérletem! – vágtam közbe. – És Eszternek is volt munkája! Miért mindig őt kell megmenteni?

Eszter ekkor felnézett rám könnyes szemmel. – Zsófi, én nem akartam ezt így… Hidd el, ha lenne más megoldás… De most tényleg szükségünk van rá.

A szüleim csendben ültek. Az egész lakásban fojtogató volt a levegő. A nagymama képe ott lógott a falon – mintha ő is hallaná ezt az egészet.

Gyerekkorunkban mindig azt mondta: „A család az első.” De most úgy éreztem, mintha én már nem is tartoznék ide.

A következő napokban minden megváltozott. Nem tudtam aludni. A munkahelyemen is csak gépiesen végeztem a feladataimat. Mindenki azt mondta volna: „Zsófi, örülj a húgod boldogságának!” De én csak dühöt és csalódottságot éreztem.

Egyik este felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.

– Szerinted igazságos ez? – kérdeztem tőle.

– Zsófi, sajnos ez nagyon gyakori. Nálunk is volt hasonló balhé az örökség körül. De tudod mit? Állj ki magadért! Beszélj újra velük!

Összeszedtem minden bátorságomat, és pár nap múlva visszamentem a szüleimhez.

– Szeretném, ha meghallgatnátok – kezdtem halkan. – Értem, hogy Eszter nehéz helyzetben van. De én is számítottam erre a lakásra. Évek óta spórolok, hogy egyszer saját otthonom legyen. Nem érzitek igazságtalannak?

Anyám könnyes szemmel nézett rám. – Tudom, kislányom… De mi csak segíteni akartunk Eszternek.

– És velem mi lesz? – kérdeztem. – Nekem ki segít?

Apám ekkor először nézett rám igazán komolyan.

– Zsófi, talán hibáztunk. De most már megtettük ezt a lépést. Ha akarod, beszélhetünk arról, hogyan tudunk neked is segíteni… Talán anyagilag…

De ez már nem ugyanaz volt. Nem pénzt akartam. Hanem azt az érzést, hogy számítok. Hogy nem vagyok kevesebb csak azért, mert nem vagyok bajban.

Azóta eltelt három hónap. Eszter beköltözött a nagymama lakásába Gáborral és a kisbabával. Én maradtam az albérletben – de valahogy már nem ugyanaz az otthon.

A családi ebédek feszültek lettek. A szüleim próbálnak kedvesek lenni velem, de érzem a bűntudatukat. Eszterrel is ritkábban beszélek.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg ennyit ér egy lakás? Vagy inkább az fáj jobban, hogy nem álltak ki mellettem? Hogy egy döntés miatt széthullhat egy család?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad a seb?