„Csak a család, ugye? Egy hamburger a sógornak” – Egy kérés, ami mindent felforgatott

– Zsófi, ugye nem gond, ha szombaton nálad hagyom Marcit? – A hangja remegett a telefonban, de már megszoktam, hogy a húgom mindig így kér szívességet.

– Persze, nem gond – feleltem automatikusan, miközben a laptopom képernyőjén villogott a határidős munka. Egy hamburgerrel több, egy gyerekhanggal hangosabb hétvége – gondoltam. Hiszen csak a család, nem igaz?

Szombat reggel Marcival együtt érkezett a káosz is. A lakásom, amit egyedül próbáltam rendben tartani a napi robot után, pillanatok alatt játszótérré változott. Marcit imádom, de amikor a harmadik pohár is összetört, és a macskám a szekrény tetejére menekült előle, kezdtem érezni, hogy ez nem csak egy laza hétvége lesz.

Aztán jött az üzenet: „Zsófi, ne haragudj, de vasárnap sem tudom elvinni Marcit. Hétfőn is dolgozom, tudnád még pár napig?”

Ott ültem a konyhaasztalnál, Marcival az ölemben, aki épp csokis kezekkel ölelgetett. A szívem egyszerre telt meg szeretettel és kétségbeeséssel. Hogy mondjam azt a húgomnak, hogy elég? Hogy mondjam ki: most már túl sok?

A következő napokban minden összefolyt. Reggelente Marcit vittem oviba, napközben dolgoztam home office-ban, este főztem, játszottam vele, altattam. A húgom csak este jelentkezett: „Köszi, Zsófi! Nélküled nem bírnám ki!”

A család többi tagja is gyorsan ráérzett az új helyzetre. Anyám hívott: „Zsófikám, ha már úgyis nálad van Marci, nem vinnéd el az orvoshoz? Meg kéne nézni azt a köhögést.”

A bátyám is rám írt: „Szia! Ha már úgyis gyerekfelügyeletet vállalsz, ráérsz szombaton az én kislányomra is vigyázni? Csak pár órára!”

Egyik este a tükör előtt álltam. A szemem alatt sötét karikák, a hajam kócos kontyban. A lakásban játékok hevertek mindenhol. A telefonomon újabb üzenet: „Zsófi, tudsz hozni tejfölt meg kenyeret? Marci szereti reggelire.”

Aztán egy este Marci sírva fakadt: „Anya mikor jön értem?” Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Másnap reggel a húgom végre megjelent. Fáradt volt és hálás. – Zsófi, nem tudom elmondani, mennyit jelentett ez nekem – mondta könnyes szemmel.

– De meddig lesz ez így? – csúszott ki belőlem halkan.

A húgom arca megfeszült. – Nem tudom… Most minden annyira nehéz… De te mindig olyan erős vagy! – mondta.

Aznap este anyám felhívott. – Zsófikám, olyan büszke vagyok rád! Te vagy a család támasza.

De én már nem éreztem magam támasznak. Inkább úgy éreztem magam, mint egy fa, amit mindenki csak támasznak használ, de senki sem öntöz.

A következő héten már nem csak Marci volt nálam. A bátyám kislánya is ott aludt pénteken. Két gyerek viháncolt körülöttem, miközben próbáltam prezentációt írni a főnökömnek.

Este leültem anyámmal videóhívásban.
– Anyu, én ezt nem bírom tovább – mondtam ki végre.
– Ugyan már! Te mindig mindent megoldasz! – legyintett.
– De mi van akkor, ha most nem akarom megoldani? Mi van akkor, ha most én vagyok az, akinek segítség kellene?
Anyám hallgatott. Aztán csak annyit mondott: – Gondold át még egyszer.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Marci szuszogását. Vajon önző vagyok? Vagy csak ember?

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam a húgomat.
– Figyelj, mostantól nem tudom minden héten vállalni Marcit. Szükségem van egy kis időre magamra is.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Értem – mondta végül halkan. – Csak azt hittem… te mindig segítesz.
– Most magamon kell segítenem – suttogtam.

Azóta eltelt pár hét. A családban furcsán néznek rám. Anyám gyakran célozgat: „Régen mennyit segítettél…” A bátyám is ritkábban hív.
De esténként végre van időm olvasni egy könyvet vagy csak csendben ülni egy teával.

Néha mégis elbizonytalanodom: Vajon rossz ember vagyok azért, mert nemet mondtam? Vagy csak végre megtanultam vigyázni magamra?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a határ, amikor már jogunk van nemet mondani a családnak?