Bölcső nélkül, pelenka nélkül: Hazatérés, ami darabokra tört – Egy anya vallomása
– Hol van a bölcső? – kérdeztem remegő hangon, miközben a karomban tartottam az alvó Annát. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. Gábor zavartan állt az előszobában, kezében egy szatyorral, amiben néhány kifli és egy doboz tej lötyögött.
– Ne haragudj, Eszter… egyszerűen… nem volt időm – mondta halkan, és a tekintetét lesütötte.
A szívem összeszorult. Az elmúlt kilenc hónapban minden este arról álmodoztam, milyen lesz majd hazahozni a kislányunkat. Elképzeltem a kiságyat, a puha takarókat, a pelenkázót, amin minden készen vár minket. Ehelyett most ott álltam a nappali közepén, egyetlen pelenka nélkül, és fogalmam sem volt, hová tegyem le Annát.
– Nem hiszem el… – suttogtam magam elé. – Gábor, legalább egy pelenkát vehettél volna!
– Próbáltam… de annyi túlóra volt a héten… A főnököm is rám szólt, hogy ha még egyszer elkérek egy napot, kereshetek új munkát. Tudod, mennyire félek attól, hogy elveszítem ezt az állást…
A hangja megtört volt. Láttam rajta a fáradtságot, a bűntudatot. De én is fáradt voltam. Az egész testem sajgott a szülés után, a hormonok hullámvasútján ültem, és most még azzal is szembesülnöm kellett, hogy senki sem készült fel erre a pillanatra.
Anna mocorogni kezdett a karomban. Kétségbeesetten néztem körül: hová tegyem le? A kanapéra? Az asztalra? Végül letettem őt a hálószobában az ágyunkra, párnákkal körbepárnázva, nehogy leguruljon.
– Most mit csináljunk? – kérdeztem Gábortól. – Nincs pelenka, nincs törlőkendő… még egy cumisüveg sincs itthon!
Gábor leült mellém az ágy szélére. – Eszter… sajnálom. Tényleg mindent megpróbáltam. De egyszerűen nem bírom már ezt a nyomást. Anyám is folyton hívogatott, hogy mikor mehet megnézni Annát…
– Anyád? – csattantam fel. – Ő legalább hozhatott volna valamit! De csak azt hajtogatja, hogy „régen bezzeg nem volt ennyi holmi”, meg hogy „egy lepedő is elég volt nekünk”.
Gábor elmosolyodott volna ezen máskor, de most csak lehajtotta a fejét.
– Hívjam fel most? – kérdezte bizonytalanul.
– Ne! – vágtam rá túl gyorsan. – Nem akarom, hogy azt higgye, semmire sem vagyunk képesek.
A csend fojtogató volt. Anna felsírt. Felkaptam őt újra, ringattam, de közben sírni kezdtem én is. A könnyeim végigfolytak az arcomon.
– Miért nem tudunk normális család lenni? – zokogtam halkan.
Gábor átölelt minket. – Sajnálom… tényleg sajnálom…
Az éjszaka lassan telt. Anna sírt, én sírtam, Gábor idegesen járkált fel-alá. Hajnalban végül úgy döntöttünk, hogy Gábor elmegy a legközelebbi nonstop boltba pelenkáért és törlőkendőért. Addig én Annával az ágyon feküdtem, próbáltam szoptatni őt, de minden mozdulat fájt.
A telefon pittyegett: üzenet anyámtól. „Minden rendben? Mikor jöhetünk?” Nem válaszoltam. Nem akartam senkit látni.
Később Gábor visszaért néhány csomag pelenkával és egy üveg babasamponnal. Leült mellém az ágyra.
– Megoldjuk – mondta halkan.
– Megoldjuk… – ismételtem utána bizonytalanul.
A következő napokban minden káosz maradt: Anna sírt éjjel-nappal, Gábor dolgozott vagy aludt, én pedig egyedül próbáltam helytállni. Anyám végül átjött egy fazék húslevessel és néhány régi babaruhával. Persze közben megjegyezte: „Bezzeg én három gyereket neveltem fel segítség nélkül!”
Aztán egy este Gábor később jött haza a szokásosnál. Fáradtan ledobta magát mellém.
– Eszter… nem bírom tovább ezt így. Félek attól, hogy elveszítelek titeket… Félek attól is, hogy nem vagyok elég jó apa.
Ránéztem: először láttam rajta ennyi sebezhetőséget.
– Én is félek – suttogtam. – Attól félek, hogy sosem leszek olyan anya, amilyennek elképzeltem magam.
Sokáig csak ültünk egymás mellett csendben. Anna végre aludt. Akkor először éreztem azt: talán nem vagyunk teljesen egyedül ebben az egészben.
Most itt ülök Annával az ölemben és nézem őt: alszik békésen. Minden nehézség ellenére szeretem ezt a kis embert – és szeretem Gábort is. De vajon elég lesz ez ahhoz, hogy túléljük ezt az időszakot? Vajon hány család éli át ugyanezt csendben Magyarországon? Ti mit tennétek a helyemben?