„Bocsánatot kérek, fiam!” – Egy anyós vallomása arról, hogyan veszítette el majdnem a családját a vágyai miatt

– Mikor lesz már unokám, Márk? – kérdeztem újra, talán már századszor, miközben Aranka, a menyem, mereven nézett rám az ebédlőasztal túloldaláról. A leves kanalazása hirtelen abbamaradt, Márk pedig csak lesütötte a szemét. A csend szinte fojtogató volt.

– Anya, kérlek… – kezdte Márk halkan, de én nem hagytam abba.

– Nézd, én csak azt szeretném, hogy ne késsetek el. Tudod, milyen nehéz lehet később…

Aranka letette a kanalat. – Nem erről szeretnénk beszélni. Ez a mi döntésünk.

A hangja kemény volt, de én csak a saját félelmeimet hallottam ki belőle: mi van, ha sosem lesz unokám? Mi van, ha egyedül maradok?

Aznap este Márk felhívott. – Anya, kérlek, hagyd abba ezt a témát. Arankának nagyon rosszul esik. Nekem is. Szükségünk van egy kis távolságra.

A szívem összeszorult. Nem értettem. Hiszen csak jót akartam! Mindig is arról álmodtam, hogy majd együtt sétálunk a Városligetben, kézen fogva egy kis unokát. Hogy majd én tanítom meg biciklizni, vagy együtt sütünk pogácsát. De most úgy tűnt, minden álmom szertefoszlik.

A következő hetekben nem hívtak. Nem jöttek át vasárnap ebédre. A lakásom csendje szinte elviselhetetlen volt. A barátnőim mind nagymamák már – Marika minden héten mutogatja az unokája rajzait a Facebookon, Ilona pedig csak arról tud beszélni, mennyire elfárad az unokázásban. Én meg csak ültem a kanapén, és néztem a régi családi fotókat.

Egyik este aztán összeszedtem magam és elmentem hozzájuk. Márk nyitott ajtót.

– Anya… – mondta meglepetten.

– Beszélni szeretnék veletek – mondtam remegő hangon.

Aranka az ajtóban állt, karba tett kézzel.

– Sajnálom – kezdtem. – Tényleg sajnálom. Nem akartam bántani titeket. Csak… annyira vágytam arra, hogy nagymama legyek. De rájöttem, hogy ezzel csak eltávolítottalak magamtól benneteket.

Márk rám nézett, és láttam a szemében a fájdalmat.

– Anya, mi szeretünk téged. De ez a mi életünk. Nem tudjuk még, akarunk-e gyereket. És ha igen, mikor. Ez nem ellened szól.

Aranka is megszólalt:

– Tudod, nekem nem lehet könnyen gyerekem. Már próbálkoztunk… De minden alkalommal, amikor szóba hozod, csak még rosszabbul érzem magam.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Soha nem gondoltam bele igazán az ő helyzetükbe. Csak a saját vágyaimat láttam.

– Sajnálom… – suttogtam újra.

Aznap este hazafelé menet sírtam a villamoson. Az emberek furcsán néztek rám, de nem érdekelt. Az jutott eszembe: vajon hány anya követi el ugyanezt a hibát? Hányan nyomasztják a gyerekeiket azzal, amit ők szeretnének?

A következő hónapokban próbáltam változni. Nem hoztam fel többet a témát. Inkább érdeklődtem arról, hogy vannak, milyen volt a munkahelyen egy nehéz nap után, vagy hogy sikerült-e végre elutazniuk Egerbe egy hétvégére.

Lassan-lassan visszatért köztünk a bizalom. Együtt főztünk gulyást Márkkal egy szombaton, Aranka pedig mesélt a munkahelyi sikereiről. Egyszer még nevetni is tudtunk együtt egy régi családi történeten.

De az üresség még mindig ott volt bennem. Néha azon kaptam magam, hogy irigykedve nézem azokat az anyákat és nagymamákat a játszótéren vagy a boltban.

Egy nap Aranka felhívott:

– Eljönnél velem orvoshoz? Szükségem lenne valakire…

A hangja bizonytalan volt, de éreztem benne valami bizalmat is. Elmentem vele. A váróban ülve láttam rajta az idegességet.

– Félek – mondta halkan.

– Itt vagyok veled – fogtam meg a kezét.

Aznap este együtt sírtunk és nevettünk is egy kicsit. Mintha végre tényleg család lettünk volna.

Nem tudom, lesz-e valaha unokám. De most már tudom: nem ez számít igazán. Hanem az, hogy szeressük egymást és támogassuk egymást – bármilyen döntést is hoznak Márkék.

Vajon hányan vannak még olyan anyák vagy anyósok Magyarországon, akik ugyanígy érzik magukat? Ti mit gondoltok: lehet újrakezdeni egy elrontott kapcsolatot? Meg lehet bocsátani egymásnak?