Bizalom ára: Egy magyar meny története a lakáscseréről és családi árulásról – Egyetlen aláírás mindent megváltoztatott

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg akarjátok csinálni velem! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorongatva a lakás adásvételi szerződését. Az anyósom, Ilona néni, szúrós tekintettel nézett rám, mintha én lennék az akadály az ő boldogsága és a fia, Gábor jövője között.

– Jaj, Zsuzsi, ne csinálj már úgy, mintha ez nem lenne mindenkinek a legjobb! – mondta Ilona néni, miközben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Gábor is ezt akarja. Ugye, fiam?

Gábor csak lesütötte a szemét. A szívem összeszorult. Hónapok óta éreztem, hogy valami nincs rendben. A férjem egyre zárkózottabb lett, esténként hosszan beszélgetett az anyjával telefonon, de amikor kérdeztem, mindig csak annyit mondott: „Semmi különös.”

A lakást még az esküvőnk előtt vettem, évekig spóroltam rá. Akkor azt hittem, közös otthonunk lesz majd, ahol boldog családot alapítunk. De Ilona néni sosem tudta elfogadni, hogy nem az ő fia nevén van az ingatlan. Mindig éreztette velem, hogy csak „vendég” vagyok a saját házamban.

Az utóbbi időben egyre többször hozta szóba a lakás átírását. Hol burkoltan célozgatott rá, hol nyíltan követelte. „Ha igazán szereted Gábort, akkor nincs mitől félned” – mondta egyszer. Akkor még nevettem rajta. Most már tudom, hogy minden szava méreg volt.

Aznap este Gábor csendben ült mellettem a kanapén. Próbáltam beszélni vele.

– Miért nem állsz ki mellettem? Ez a mi otthonunk! – kérdeztem halkan.

– Anyám csak jót akar – felelte fáradtan. – És különben is… ha egyszer úgyis együtt maradunk örökre, mit számít, kinek a nevén van?

A könnyeim visszafojtottam. Tudtam, hogy ha nemet mondok, Ilona néni soha nem hagy békén. Ha igent mondok… talán elveszítem mindazt, amiért eddig dolgoztam.

Hetekig gyötörtem magam. A család minden vasárnap összegyűlt nálunk ebédre. Ilyenkor Ilona néni mindig hozott valami süteményt – és egy újabb megjegyzést: „Milyen jó lenne már végre rendbe tenni a papírokat.” A sógornőm, Erika is beszállt: „Nálunk is közös minden, Zsuzsi. Ez így normális.”

Egy este apám hívott fel.

– Lányom, biztos vagy ebben? – kérdezte aggódva. – Tudod te is, mennyi mindent láttam már…

– Apa, nem akarok veszekedést – suttogtam. – Szeretem Gábort.

– De szereted magadat is? – kérdezte csendesen.

Ez a kérdés napokig visszhangzott bennem.

Végül eljött a nap. Az ügyvéd előtt ültem Gáborral és Ilona nénivel. A tollat a kezembe nyomták.

– Csak egy aláírás – mondta Ilona néni mosolyogva. – És mindenki boldog lesz.

Aláírtam.

Az első hetekben semmi sem változott. Ugyanúgy főztem vacsorát Gábornak, ugyanúgy dolgoztam a könyvelőirodában. De valami bennem eltört. Egy este Gábor későn jött haza.

– Hol voltál? – kérdeztem.

– Anyámnál – felelte röviden.

– Mindig csak anyád… – fakadtam ki.

– Mi bajod van? Most már minden rendben! Végre mindenki megnyugodhatna!

De én nem nyugodtam meg. Egyre inkább azt éreztem: nem vagyok többé otthon. Az anyósom szinte naponta jött át „ellenőrizni”, mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hova teszem a bútorokat, mennyit költök a háztartásra.

Egy este véletlenül meghallottam egy beszélgetést Gábor és Ilona néni között.

– Most már végre el lehet adni azt a lakást – mondta Ilona néni halkan.

– De anya… Zsuzsi még itt lakik…

– Majd megoldjuk! – vágta rá az anyja.

A föld mintha kicsúszott volna a lábam alól. Rájöttem: csapdába estem. Nem volt többé semmim. Az otthonomat elvették tőlem azok, akiket szerettem.

Másnap összepakoltam néhány ruhát és elmentem apámhoz vidékre. Ott sírtam ki magam igazán először.

– Látod, lányom – mondta apa –, az embernek néha magát kell választania.

Hónapokba telt, mire újra talpra álltam. Gábor egyszer sem keresett igazán. Az anyósom pedig mindenhol azt terjesztette rólam: „Zsuzsi hálátlan volt.”

Most egy kis albérletben lakom Zuglóban. Minden reggel úgy kelek fel: tudom, hogy nincs másom, csak magam. De ez most már elég.

Vajon hányan jártak már így Magyarországon? Hány nő adja fel önmagát a család kedvéért? És mikor tanuljuk meg végre: senkiért sem szabad elveszítenünk önmagunkat?