Befogadtam az unokatestvéremet, de ő elvette tőlem a biztonságérzetemet – Vajon lehet még bízni a családban?

– Hogy tehetted ezt velem, Zsófi? – remegett a hangom, miközben a nappali közepén álltam, kezemben a nyitott pénztárcámmal. A lakásban csend volt, csak a szívem dobogását hallottam. Zsófi az ablaknál állt, hátat fordítva nekem, mintha a kilátás hirtelen érdekesebb lett volna, mint az, amit éppen tettem érte.

Nem egészen három hónapja költözött hozzám. Akkoriban úgy éreztem, végre segíthetek valakinek, aki igazán fontos nekem. Zsófi mindig is a család fekete báránya volt – legalábbis ezt mondták róla a rokonok. Én viszont hittem benne. Azt gondoltam, mindenki megérdemel egy második esélyt.

Az első hetekben minden rendben ment. Zsófi segített a házimunkában, néha még vacsorát is főzött. Esténként együtt néztünk sorozatokat, és úgy tűnt, mintha újra közelebb kerültünk volna egymáshoz. Egyik este, miközben a kanapén ülve teát ittunk, megkérdeztem tőle:

– Hogy érzed magad itt nálam?

– Nagyon hálás vagyok neked, Eszter – mondta halkan. – Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled.

Akkor még nem sejtettem, hogy mindez csak színjáték.

Aztán apró dolgok kezdtek eltűnni. Először csak egy-két ezer forint hiányzott a pénztárcámból. Azt hittem, én felejtettem el, hogy mire költöttem. Később eltűnt egy aranygyűrűm is, amit még nagymamámtól örököltem. Amikor rákérdeztem Zsófinál, csak vállat vont:

– Biztos elhagytad valahol. Tudod, milyen szétszórt tudsz lenni.

A szavai fájtak, de elhittem neki. Hiszen családtag volt.

Egyik este azonban korábban értem haza a munkából. Az előszobában csend volt, de a hálószobámból neszek szűrődtek ki. Óvatosan benyitottam: Zsófi ott állt a szekrényemnél, és éppen a fiókjaimat turkálta.

– Mit csinálsz? – kérdeztem döbbenten.

– Csak keresek egy pulcsit – felelte gyorsan, de láttam rajta az ijedtséget.

Aznap este nem szóltam semmit. Csak feküdtem az ágyban, és próbáltam összerakni a mozaikdarabokat. Másnap reggel viszont már nem találtam meg a bankkártyámat sem.

A végső döfést az adta meg, amikor felhívott a bank: gyanús tranzakciókat észleltek a számlámon. Akkor már nem volt több kétségem.

Most itt álltam előtte, és próbáltam választ találni arra, hogyan történhetett mindez. Zsófi végül megfordult, és könnyes szemmel nézett rám.

– Sajnálom, Eszter – suttogta. – Nem akartam bántani téged… Csak… annyira kétségbe voltam esve.

– Miért nem szóltál? Miért nem kérdeztél inkább segítséget? – kérdeztem dühösen.

– Mert szégyelltem magam… és azt hittem, úgysem értenéd meg.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam-e őt vagy inkább haragudjak rá. Hiszen mindent megtettem érte – és most mégis úgy érzem magam, mint akit kiraboltak. Nem csak pénzzel vagy tárgyakkal lettem szegényebb: elvette tőlem azt az érzést is, hogy otthon biztonságban lehetek.

Aznap este Zsófi összepakolt és elment. Azóta sem hallottam felőle. A lakásom üresnek tűnik nélküle – de valahogy mégis nyomasztóbb lett minden.

Azóta sokszor elgondolkodom: vajon tényleg hiba volt ennyire megbízni benne? Vagy csak én vagyok túl naiv? Lehet-e még hinni abban, hogy a család mindig mellettünk áll?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett a bizalom?