Becsuktam a szemem a férjem hűtlenségeire – amíg egy napon a földön fekve rá nem jöttem, ki az, aki igazán mellettem áll

– Már megint későn jössz haza, Gábor – mondtam halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A gyerekek már aludtak, a lakásban csak a hűtő zúgása törte meg a csendet.

Gábor vállat vont, le sem ült mellém. – Sok volt a munka, tudod jól. Ne kezdjük megint.

Hazudott. Tudtam, hogy hazudik. Már régóta tudtam. A parfüm illata az ingjén, az üzenetek, amiket véletlenül megláttam a telefonján, a hirtelen elnémuló beszélgetések, amikor beléptem a szobába. De becsuktam a szemem. Minden alkalommal. Azt mondtam magamnak: „A gyerekek miatt. A család miatt. Majd jobb lesz.”

De nem lett jobb. Egyre rosszabb lett. A szeretet helyét átvette a félelem és a bizonytalanság. Minden reggel úgy ébredtem, mintha egy szakadék szélén állnék.

Aztán egy hideg januári reggelen, amikor siettem a piacra, megcsúsztam a jeges járdán. Éreztem, ahogy valami reccsen a lábamban, és hirtelen minden elsötétült.

A kórházban tértem magamhoz. A fájdalom elviselhetetlen volt, de még jobban fájt az, hogy Gábor csak másnap jött be hozzám – akkor is csak tíz percre.

– Sajnálom, de dolgom volt – mondta feszengve, miközben az ágyam szélén ült.

– Dolgod? – kérdeztem halkan. – Amikor bajban vagyok, akkor is fontosabb minden más?

Nem válaszolt. Csak felállt és elment.

Aznap este Zsuzsa, a szomszédasszonyom jött be hozzám. Ő hozott nekem tiszta hálóinget, gyümölcsöt, és ő vigyázott a gyerekeimre is, amíg én bent feküdtem.

– Ne haragudj, hogy beleszólok – mondta Zsuzsa óvatosan –, de ezt nem érdemled meg. Gábor nem törődik veled. Látom rajtad, mennyire szenvedsz.

Elsírtam magam. Zsuzsa átölelt.

A következő napokban egyre többen jöttek be hozzám: anyám, aki eddig mindig csak azt mondta, hogy „a férfiak már csak ilyenek”; a nővérem, aki régóta gyanította az igazságot; sőt még a fiam osztályfőnöke is meglátogatott, mert hallotta, mi történt velem.

Csak Gábor nem jött többet.

A gyerekeim félve kérdezték telefonon: – Anya, mikor jössz haza? Apa mindig ideges mostanában…

Hazamentem mankóval, törött lábbal és összetört szívvel. Gábor rám sem nézett. A házban feszültség vibrált.

Egy este hallottam, ahogy telefonál:

– Nem tudok most menni… Igen, még mindig itthon van… Nem tudom meddig…

Akkor értettem meg igazán: én csak akadály vagyok neki. Nem társ. Nem szerető feleség. Csak valaki, aki elvégzi a házimunkát és neveli a gyerekeket.

Aznap éjjel nem aludtam. Végiggondoltam az életemet: azokat az éveket, amikor mindent feladtam érte; amikor elhittem neki minden hazugságot; amikor azt hittem, hogy ha elég jó leszek, majd szeretni fog újra.

Másnap reggel leültem vele szemben a konyhában.

– El akarok válni – mondtam ki végre azt, amit már régóta kellett volna.

Gábor először csak nézett rám döbbenten.

– Ne hülyéskedj már! Gondolj a gyerekekre!

– Pont miattuk mondom ezt – feleltem csendesen. – Nem akarom, hogy azt lássák: egy nőnek mindent el kell tűrnie csak azért, mert fél egyedül maradni.

Dühösen felállt és becsapta maga mögött az ajtót.

A következő hetek pokoliak voltak. Gábor mindent megtett, hogy meggyőzzön: maradjak. Hol könyörgött, hol fenyegetőzött. De én már eldöntöttem: nem leszek többé áldozat.

A gyerekeim először nem értették. Sírva kérdezték: – Anya, miért nem lehetünk együtt?

Leültem velük és elmondtam nekik mindent – persze úgy, ahogy egy gyereknek lehet.

– Néha az emberek elhidegülnek egymástól – magyaráztam –, de attól még mindketten szeretünk titeket.

Lassan elfogadták. És én is elkezdtem újra hinni magamban.

Most itt ülök az ablakban, nézem a hóesést és arra gondolok: miért hittem olyan sokáig azt, hogy csak akkor vagyok értékes, ha valaki más szeret? Miért nem voltam képes előbb kiállni magamért?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni egy házasságban? Vajon tényleg a gyerekek boldogsága az első – vagy az anyáé is számít?