„Becsukom magam mögött az ajtót, mert már nem bírok rád nézni” – 30 év házasság után így hagyott el a férjem

„Becsukom magam mögött az ajtót, mert már nem bírok rád nézni.” Ezek voltak az utolsó szavai. Ott állt a folyosón, kezében a régi barna bőrönddel, amit még az esküvőnk előtt vettünk együtt a Blahán. A bőröndben csak néhány ing, a borotvája, meg a kedvenc könyvei voltak. Nem volt veszekedés, nem volt kiabálás, csak ez a mondat, ami úgy csapódott le bennem, mint egy ítélet. 30 év házasság után. 30 év közös reggeli kávé, közös karácsonyok, közös sírás és nevetés után.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem, ahogy László – a férjem, akit valaha mindennél jobban szerettem – kilép az ajtón. A kulcs megcsörrent a zárban, majd csend lett. Olyan csend, amitől az embernek összeszorul a szíve. Leültem a kanapéra, ahol még ott volt a reggeli morzsa a terítőn. Még éreztem az illatát – azt a régi, megszokott aftershave-et, amit mindig használt.

Az első órákban csak ültem ott, mozdulatlanul. Próbáltam visszaemlékezni: mikor romlott el minden? Volt egyáltalán egy pillanat, amikor minden megváltozott? Vagy csak lassan, észrevétlenül csúsztunk bele ebbe a közönybe? Az utóbbi években már alig beszélgettünk. A gyerekek kirepültek, mi pedig ketten maradtunk ebben a nagy lakásban. László esténként tévét nézett vagy olvasott, én pedig próbáltam lefoglalni magam: kertészkedtem, kötöttem, vagy éppen főztem valami újat.

Aztán jöttek a hétköznapi apróságok: elfelejtett évfordulók, egyre ritkább ölelések, feszültség a semmi miatt. Néha úgy éreztem, mintha két idegen lennénk egymás mellett. De sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg vége lesz.

Másnap reggel felhívott a lányom, Anna. „Anya, minden rendben?” – kérdezte aggódva. Próbáltam erősnek tűnni, de a hangom remegett. „Elment” – mondtam halkan. Anna sírt a telefonban. „Miért? Mit csináltál?” – kérdezte kétségbeesetten. Nem tudtam válaszolni. Mit is mondhattam volna? Hogy talán én is hibás vagyok? Hogy talán túl sokáig hagytuk kihűlni ezt a kapcsolatot?

A fiam, Gergő is felhívott később. „Anya, ne aggódj, minden rendbe jön!” – próbált vigasztalni. De én csak azt éreztem: üres vagyok. Mintha kivágták volna belőlem azt a részt, ami addig Lászlóhoz tartozott.

Az első hetek borzalmasak voltak. Minden reggel úgy keltem fel, hogy hátha csak rossz álom volt az egész. De aztán megláttam az üres ágyat, és újra rám szakadt a valóság. A barátnőim próbáltak segíteni: Margit áthívott kávézni, Ilona elvitt egy színházi előadásra. De én csak ültem ott némán, és azon gondolkodtam: hogyan tovább?

Egy este aztán László visszajött pár holmijáért. Nem szólt semmit, csak összeszedte a maradék ruháit és néhány fényképet. Megállt az ajtóban.
– Sajnálom – mondta halkan.
– Miért? – kérdeztem remegő hangon.
– Mert már nem tudok boldog lenni melletted – felelte.
– És én? Nekem ki fog segíteni boldognak lenni? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.
De ő csak lesütötte a szemét és elment.

Azóta eltelt három hónap. Próbálom újraépíteni magam. Néha sikerül elterelni a gondolataimat: elmegyek sétálni a Városligetbe, vagy beülök egy kávézóba olvasni. De esténként még mindig hiányzik valaki az ágyból. Hiányzik az ismerős lélegzetvétel, a megszokott mozdulatok.

A család persze próbál támogatni. Anna gyakran átjön a kisfiával, Gergő is többször hív vacsorára magukhoz. De valahogy minden más lett. Az ünnepek közeledtével különösen nehéz: ki fogja feldíszíteni velem a fát? Ki fogja meginni velem a forralt bort szenteste?

Sokszor gondolkodom azon: vajon lehet-e újrakezdeni ennyi idősen? Lehet-e még hinni abban, hogy vár rám valami jó? Vagy örökre ebben az ürességben kell élnem?

Talán egyszer majd újra megtanulok bízni magamban és másokban is. Talán egyszer majd nem fáj ennyire ez az egész.

De most csak ülök itt az ablakban és nézem az őszi esőt.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még boldogan élni 30 év házasság után egyedül maradva?