„Azt mondta, nélkülem is boldogulna, de én nélküle nem” – Hát nézzük csak meg! Egy magyar feleség története a szabadságról és önbecsülésről

– Te úgysem tudnál meglenni nélkülem, Zsuzsa – mondta Gábor, miközben a konyhaasztalnál ült, kezében a telefonjával, és a reggeli kávéját szürcsölte. – Én? Hát persze, hogy tudnék! – vágtam rá dacosan, de a hangom remegett. Mégis ki vagyok én? Egy háztartási alkalmazott, egy dadus, egy szakácsnő? Vagy valaki több?

A szívem a torkomban dobogott, miközben a gyerekek már az iskolatáskájukat pakolták. Anyám szavai visszhangoztak a fejemben: „Egy rendes asszony mindent elintéz otthon, és nem panaszkodik.” A nagymamám is ezt mondta, sőt, az anyósom is mindig csak azt hajtogatta: „Gábor keményen dolgozik, neked csak az a dolgod, hogy minden rendben legyen.” De mi van velem? Ki gondol rám?

Nyolc éve vagyunk házasok. Az elején minden olyan szépnek tűnt. Gábor udvarolt, virágot hozott, még a vasárnapi ebédet is együtt főztük. Aztán jöttek a gyerekek – Dóri és Marci –, és minden megváltozott. Gábor egyre többet dolgozott, én pedig egyre inkább elvesztem a házimunka és a gyereknevelés végtelen körforgásában.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem a kanapéra, és csak bámultam a sötétbe. Vajon tényleg igazuk van? Tényleg csak akkor vagyok jó feleség és anya, ha mindent szó nélkül elviselek? Hányszor sírtam csendben a fürdőszobában, amikor Gábor megint későn jött haza, és még csak egy köszönömöt sem mondott azért a vacsoráért, amit órákig főztem?

Másnap reggel eldöntöttem: elmegyek dolgozni. Nem teljes állásba – hiszen valakinek a gyerekekért is ott kell lennie –, de legalább részmunkaidőben. A szomszéd Judit ajánlott egy helyet a könyvtárban. Féltem elmondani Gábornak.

– Gábor, beszélnünk kell – kezdtem vacsora közben.
– Mi van már megint? – sóhajtott fel.
– Elmegyek dolgozni. Judit segített, lesz egy helyem a könyvtárban.
– Minek neked munka? Nem elég az itthoni teendő? – nézett rám értetlenül.
– Nem. Szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy valaki legyek magamnak is.

Csend lett. A gyerekek feszülten néztek ránk.

– Úgysem fogod bírni – mondta végül Gábor. – Majd meglátod, hogy nélkülem nem megy.

Ez volt az utolsó csepp. Aznap este sírtam – de most nem a fájdalomtól, hanem a düh és az elszántság könnyeit.

Az első nap a könyvtárban olyan volt, mintha újra levegőt kaptam volna. Az emberek nevemen szólítottak, kérdeztek tőlem dolgokat, és én tudtam válaszolni. Nem csak Dóri anyukája vagy Marci uzsonnafelelőse voltam – Zsuzsa voltam.

Otthon persze semmi sem ment simán. Gábor duzzogott, nem segített semmiben. A gyerekek próbáltak alkalmazkodni: Dóri segített Marcinak reggelente összepakolni, de gyakran így is káosz lett az indulásból. Anyám minden telefonhíváskor azt kérdezte: „Biztos jó ez így? Nem lesz ebből baj?”

Egy este aztán robbant a bomba. Gábor hangosan becsapta az ajtót.
– Elegem van ebből! Mióta dolgozol, itthon minden szétesett! Hol van a vacsora? Miért nincs kivasalva az ingem?
– Talán mert én is dolgozom! – kiáltottam vissza. – Nem vagyok a szolgád!
– Akkor majd meglátjuk, meddig bírod! – vágta rá gúnyosan.

Aznap este először gondoltam arra komolyan: lehet, hogy nélküle tényleg könnyebb lenne. A gyerekek csendben ültek mellettem a kanapén. Dóri megszorította a kezem.
– Anya, ne sírj! Szeretünk téged.

A könyvtárban egyre jobban ment minden. Az olvasók visszajártak hozzám tanácsot kérni, sőt, még egy kis kiállítást is szervezhettem a helyi írók műveiből. Éreztem, hogy élek.

Gábor viszont egyre távolabb került tőlem. Egyik este később jött haza a szokásosnál. Nem kérdezte meg, hogy vagyok. Csak leült a tévé elé.

Aztán egy péntek este váratlanul megszólalt:
– Lehet, hogy igazad volt. Lehet, hogy tényleg több vagy annál, mint amit eddig gondoltam.

Nem válaszoltam rögtön. Csak néztem őt – azt az embert, akit valaha annyira szerettem. Vajon képes lesz változni? Vagy nekem kell tovább lépnem?

Azóta eltelt fél év. Még mindig dolgozom a könyvtárban. A gyerekek büszkék rám. Gábor próbál segíteni otthon – néha sikerül neki, néha nem.

De én már tudom: nem mások elvárásai szerint kell élnem az életemet. És ha egyszer úgy döntök, hogy egyedül folytatom – akkor is boldogulni fogok.

Vajon hány nő él még ma is ebben a csapdában? Hányan hiszik el magukról, hogy csak akkor érnek valamit, ha mindent feláldoznak másokért? Ti mit gondoltok erről?