„Azt mondta, fél éve a férjemmel van” – Egyetlen pillanat, ami mindent megváltoztatott
– Bocsásson meg, de muszáj elmondanom valamit – szólalt meg mögöttem egy női hang, miközben a piros lámpánál várakoztam a Bartók Béla úton. A kezem zsibbadt a szatyroktól, tele voltak újkrumplival, kaporral, egy kis cseresznyével. A hangja olyan volt, mint egy penge: hideg, metsző, és könyörtelen.
– Fél éve találkozom a férjével – mondta halkan, de határozottan. A szívem kihagyott egy ütemet. Először azt hittem, rosszul hallok. Talán csak összekever valakivel. De ahogy rám nézett – barna szemei tele voltak bűntudattal és dacossággal –, tudtam, hogy igazat mond.
– Tessék? – kérdeztem vissza, mintha nem értettem volna. De minden szót értettem. A világ hirtelen elnémult körülöttem, csak a villamos csilingelése hallatszott távolról.
– Sajnálom – tette hozzá, és hátrébb lépett. – De nem tudom tovább titkolni. Szeretem őt.
Ott álltam a járda szélén, a szatyrok súlya hirtelen elviselhetetlenné vált. A kabátom alatt végigfutott rajtam a hideg. Az arcom égett a szégyentől és a düh keverékétől. Nem szóltam semmit. A nő elment, én pedig csak álltam ott, mint egy gyerek, akit elhagytak az óvodában.
Hazafelé menet minden lépésem nehéz volt. A lakótelepi házak között visszhangzottak a gondolataim: „Ez nem lehet igaz. Zoltán nem tenne ilyet.” De ahogy beléptem a lakásba, minden ismerős tárgy idegennek tűnt. A konyhaasztalon ott volt Zoltán kedvenc bögréje, benne még reggeli kávéfolt. A hűtőn a közös nyaralásunk képe – Balaton, naplemente, mosolyok. Most mindez hazugságnak tűnt.
Délutánra már remegett a kezem. Felhívtam Zoltánt munkahelyén.
– Szia, Éva vagyok – mondtam halkan.
– Szia, drágám! Minden rendben? – kérdezte vidáman.
– Haza tudnál jönni ma korábban? Beszélnünk kell.
A hangom idegenül csengett. Zoltán csak annyit mondott: „Persze.”
Amíg vártam rá, újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet az utcán. Vajon hány jelet nem vettem észre? Miért nem kérdeztem rá soha semmire? Miért hittem el mindig mindent?
Zoltán este hatkor ért haza. Léptei bizonytalanok voltak az előszobában.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Ma odajött hozzám egy nő az utcán – kezdtem remegő hangon. – Azt mondta, fél éve veled van.
Zoltán arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, tagadni fogja. De csak lehajtotta a fejét.
– Éva… Sajnálom… Nem akartam bántani téged…
A könnyeim maguktól indultak el. Dühös voltam rá, magamra, az egész világra.
– Hogy tehetted ezt velem? Hogy tehetted ezt velünk? – kiabáltam.
– Nem tudom… Elveszítettem magam… Olyan üres volt minden… Te mindig csak dolgoztál, fáradt voltál… Én is hibás vagyok…
A szavai úgy ütöttek, mint egy pofon. Hát ezért? Mert dolgoztam? Mert próbáltam mindent megadni neki?
Aznap este külön szobában aludtunk. Egész éjjel forgolódtam. Emlékek villantak be: az első randink a Margitszigeten; az esküvőnk; amikor megszületett Bence fiunk; amikor együtt sírtunk anyám temetésén. Most mindez semmivé lett?
Másnap reggel Zoltán már nem volt otthon. Csak egy cetlit hagyott: „Elmegyek pár napra gondolkodni.”
Bence délután jött haza az iskolából.
– Anya, miért sírtál? Hol van apa?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.
A következő napokban mindenki kérdezett: kollégák, barátnők, szomszédok. Éreztem a sajnálkozó pillantásokat a lépcsőházban. Mintha mindenki tudná már.
Anyám testvére, Marika néni is felhívott:
– Évikém, ne hagyd magad! Egy férfi sem ér annyit, hogy tönkretedd magad miatta!
De én csak üresnek éreztem magam. Mintha valaki kiszívta volna belőlem az életet.
Egy hét múlva Zoltán visszajött.
– Nem akarom elveszíteni a családomat – mondta könnyes szemmel.
– Akkor miért tetted? – kérdeztem újra és újra.
Nem volt rá válasza.
Hónapok teltek el így: csendben, feszülten egymás mellett élve. Próbáltuk újrakezdeni – közös vacsorák, hosszú séták a Feneketlen-tónál –, de minden mozdulatban ott volt az árulás árnyéka.
Egy este Bence bejött hozzám:
– Anya, ugye nem fogtok elválni?
Nem tudtam neki hazudni.
– Nem tudom, kicsim…
Végül Zoltán elköltözött egy albérletbe Zuglóba. Bence minden második hétvégét vele töltötte. Én pedig megtanultam egyedül élni: reggelente futottam a Gellért-hegyen; új barátokat szereztem; elkezdtem festeni.
De minden este felteszem magamnak a kérdést: Vajon hol rontottuk el? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Ti mit tennétek a helyemben?