„Azt mondta a menyem, hogy soha többé nem láthatom az unokáimat…” – Egy nagymama megrázó vallomása egy családi tragédiáról
– Nem, Erzsébet néni, ezt most már végleg befejeztük! – hallottam a telefonban Dóra hangját, a menyemét, és a szívem egy pillanatra kihagyott. – Soha többé nem akarom, hogy a gyerekeim közelében legyél. Elég volt.
A konyhaasztalnál ültem, kezemben remegett a telefon. A kávém kihűlt, a szívem viszont lángolt a fájdalomtól. Az unokáim, Ákos és Lili, az életem értelmei… Hogy történhetett ez meg? Hol rontottam el? Minden napomat azóta ez a kérdés emészti.
Még most is hallom Dóra hangját, ahogy vádol: – Mindig csak kritizálsz, Erzsébet! Sosem vagy elégedett semmivel! Nem bírom tovább!
Pedig én csak segíteni akartam. Amióta a fiam, Gábor elvette Dórát, próbáltam jó anyós lenni. De Dóra mindig érzékeny volt minden megjegyzésemre. Együtt élünk egy panelban Zuglóban, két emelettel alattuk. Amikor megszülettek az unokák, természetes volt, hogy sokat segítek: főztem rájuk, vigyáztam a gyerekekre, amikor Dóra dolgozott vagy éppen pihent. Néha szóvá tettem, ha szerintem túl sokat ültek a tévé előtt vagy ha Dóra túl fáradt volt ahhoz, hogy rendesen vacsorát készítsen. De hát ki más mondaná meg az igazat, ha nem egy nagymama?
Az utolsó csepp az volt, amikor múlt héten szóvá tettem, hogy Lili már hatévesen is túl sok édességet eszik. – Dóra, nem kellene ennyi csokit adni neki – mondtam halkan, de ő rögtön felkapta a vizet.
– Mindig mindent jobban tudsz! – csattant fel. – Ha ennyire okos vagy, akkor csináld te!
Aznap este Gábor is felhívott. – Anya, kérlek… Próbálj meg kicsit visszafogottabb lenni. Dóra nagyon kivan.
– De hát csak aggódom értük! – védekeztem.
– Tudom, de most már tényleg sok neki. Adj egy kis teret nekik.
Nem gondoltam volna, hogy másnap reggel Dóra összepakol és elviszi a gyerekeket az anyjához Kecskemétre. Csak egy üzenetet hagyott: „Ne keress minket.”
Azóta minden nap ugyanaz: üres lakás, csendes esték. A játszótérre sem merek kimenni, mert mindenhol gyerekeket látok, és összeszorul a szívem. A szomszédasszonyok kérdezgetik: – Mi van az unokákkal? – de csak legyintek.
Éjjelente nem jön álom a szememre. Azt kérdezem magamtól: vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat akartam? Túl sokat szóltam bele? De hát csak szeretetből tettem…
Egyik este Gábor csendben becsöngetett. Leült velem szemben, és csak nézett rám hosszú percekig.
– Anya… Dóra tényleg nagyon haragszik. Azt mondja, nem akarja, hogy a gyerekek ilyen légkörben nőjenek fel.
– Milyen légkörben? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Hogy mindig mindenért kritizálod őt… Hogy sosem vagy elégedett vele…
– De hát én csak segíteni akartam! – törtek elő belőlem a könnyek.
– Tudom… De néha jobb lenne csak meghallgatni őt. Nem mindig tanácsot adni. Néha csak ott lenni.
Gábor szavai fájtak, de igazak voltak. Talán tényleg túl sokat akartam irányítani. Talán elfelejtettem, hogy Dóra is anya – és neki is joga van hibázni.
Azóta minden nap írok egy levelet Dórának és az unokáknak. Nem küldöm el őket – csak leírom mindazt, amit szeretnék mondani nekik: mennyire hiányoznak, mennyire sajnálom mindazt, amit tettem vagy mondtam.
A barátnőm, Ilona azt mondja: – Adj időt nekik! Majd megenyhülnek…
De mi van, ha nem? Mi van, ha soha többé nem ölelhetem meg Ákost és Lilit? Ha örökre elveszítettem őket?
A múlt héten összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam Dórát. Csak annyit mondtam: – Sajnálom. Szeretlek titeket. Hiányoztok.
Nem válaszolt. Letette.
Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Minden csepp egy-egy könnycsepp bennem is. Vajon lehet még újrakezdeni? Meg lehet bocsátani egy nagymamának?
Ti mit gondoltok? Hol rontottam el? És van-e még remény arra, hogy egyszer újra együtt lehetünk?