„Azt mondta, a fiúkkal megy a hegyekbe – két nap múlva megláttam az interneten egy másik nővel”

– Ne hívj, ott úgyis alig van térerő! – kiáltotta vissza Gábor a bejárati ajtóból, miközben már a cipőjét húzta. A hátizsákja ott lógott a vállán, benne powerbank, neszesszer, egy póló „minden esetre”, a kapucnis pulóver, meg az új dzseki – „mert a hegyekben fúj a szél”. Egy pillanatra rám nézett, de már nem volt benne semmi melegség. Csak egy gyors puszi a homlokomra, mintha csak megszokásból tenné. Aztán becsapta maga mögött az ajtót, és én ott maradtam a csendben, amit csak a hűtő zúgása tört meg.

Aznap este még próbáltam elhinni, hogy tényleg a fiúkkal van. Aztán másnap reggel, amikor felébredtem, valami furcsa nyugtalanság motoszkált bennem. Megnéztem a telefonomat – semmi üzenet. Próbáltam nem aggódni. Elmentem dolgozni, de egész nap csak azon járt az eszem, vajon tényleg ott van-e, ahol mondja. A kolléganőm, Zsuzsa észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Minden oké otthon? – kérdezte óvatosan.

– Persze – hazudtam automatikusan.

De nem volt minden rendben. Aznap este, amikor hazaértem, leültem a kanapéra, és csak bámultam ki az ablakon. Aztán valamiért felmentem Facebookra. És ott volt az a fotó. Egy ismerősöm megosztotta: „Bükki panoráma – fantasztikus hétvége!” A képen Gábor állt egy kilátónál – és mellette egy nő. Nem ismerős. De ahogy egymásra néztek… Az a mosoly. Az a közelség. Nem volt kérdés.

A szívem hevesen vert. Először tagadni akartam: biztos csak egy barátja… De aztán megláttam a nő kezét Gábor derekán. És Gábor arcán azt a régi mosolyt, amit már hónapok óta nem láttam rajta – velem biztosan nem.

Nem tudtam mit tenni. Felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Évi… azt hiszem, Gábor megcsal – suttogtam bele a telefonba.

– Mi történt? – kérdezte döbbenten.

Elmondtam neki mindent. Ő csak hallgatott, aztán azt mondta:

– Gyere át hozzám ma este! Nem maradhatsz egyedül ezzel.

Átmentem hozzá, és egész este beszélgettünk. Sírtam is. Éva próbált vigasztalni:

– Lehet, hogy csak félreérted… De ha igazad van… akkor is erős vagy! Megoldod!

De én nem éreztem magam erősnek. Másnap reggel Gábor hazajött. Úgy lépett be az ajtón, mintha mi sem történt volna.

– Na, milyen volt? – kérdeztem halkan.

– Fárasztó… De jó volt végre kiszakadni kicsit – felelte, miközben ledobta a hátizsákot.

– És… minden rendben volt? – próbáltam puhatolózni.

– Persze! Miért ne lett volna? – nézett rám furcsán.

Éreztem, hogy hazudik. De nem mertem rögtön szembesíteni vele. Egész nap kerülgettük egymást. Este aztán nem bírtam tovább.

– Láttalak egy képen… – mondtam halkan.

Gábor arca megfeszült.

– Milyen képen?

– A Facebookon. Egy nővel voltál a kilátónál.

Csend lett. Gábor lesütötte a szemét.

– Ő csak egy régi ismerős… véletlenül futottunk össze…

– És ezért ölelgettétek egymást? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor nem válaszolt. Csak ült ott némán. Végül megszólalt:

– Sajnálom… Nem akartalak megbántani.

A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Miért? Miért kellett hazudnod?

– Nem tudom… Elfáradtam ebbe az egészbe… Már régóta nem érzem jól magam itthon…

Ez volt az a pillanat, amikor minden összedőlt bennem. Hónapok óta éreztem, hogy valami nincs rendben köztünk, de mindig reménykedtem, hogy majd jobb lesz. Most viszont minden kimondatlan szó ott lógott közöttünk: az elhidegülés, a ki nem mondott sérelmek, az üres hétköznapok.

Aznap este Gábor elment aludni a kanapéra. Én pedig egész éjjel forgolódtam az ágyban. Másnap reggel csendben készítettem neki kávét. Ő csak bámult maga elé.

A következő napokban próbáltunk beszélgetni, de minden szó nehéz volt és fájdalmas. Gábor végül bevallotta: már hónapok óta találkozgat azzal a nővel. Nem tudja mit akar – engem sem akar elveszíteni, de őt sem tudja elengedni.

A családunk széthullott. Anyám sírva hívott fel:

– Kislányom, mi lesz most veletek?

Nem tudtam válaszolni neki. A testvérem dühösen kérdezte:

– Hogy tehette ezt veled? Hogy hagyhatod?

De én csak ültem némán a konyhaasztal mellett, és próbáltam összeszedni magam.

A munkahelyemen is mindenki látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Zsuzsa egyszer félrehívott:

– Ha beszélgetni akarsz… itt vagyok!

De én nem akartam beszélni róla senkinek többé. Csak túl akartam élni valahogy ezt az egészet.

Hetek teltek el így. Gábor hol itt volt, hol nem. Néha úgy tűnt, vissza akar jönni hozzám – máskor meg eltűnt napokra. Én pedig minden este azon gondolkodtam: vajon lehet-e újrakezdeni valaha is egy ilyen árulás után?

Most itt ülök a nappaliban egyedül, és nézem azt az üres helyet a kanapén, ahol régen együtt nevettünk Gáborral. Vajon lehet még bízni valakiben ezek után? Vagy örökre elveszett bennem ez az érzés?