„Azt hittem, örökké tart – Amikor a férjem elhagyott, miután megszületett a kisfiunk”

– Ne hagyj itt, Gábor! – kiáltottam utána, miközben a bejárati ajtó halkan becsukódott mögötte. A kisfiam, Marci, éppen akkor kezdett sírni a kiságyában. A szívem egyszerre szakadt meg és dühödött fel. Hogy lehet az, hogy három év boldogság után most itt állok egyedül, egy újszülöttel a karomban?

Mindenki azt mondta, Gábor és én tökéletes pár vagyunk. A szüleim is büszkék voltak ránk: „Végre egy rendes fiú!” – mondta anyám, amikor először bemutattam neki Gábort. Ő volt az első férfi az életemben, akiben igazán megbíztam. Az esküvőnkön mindenki sírt a meghatottságtól, még az apám is, aki sosem mutatta ki az érzelmeit.

Aztán jött Marci. A terhességem alatt Gábor mindent megtett értem: masszírozta a lábam, főzött rám, még a kedvenc túrós palacsintámat is megtanulta elkészíteni. Minden este arról álmodozott, milyen lesz majd apának lenni. „Majd focizunk a parkban, tanítom biciklizni” – mondogatta mosolyogva.

De amikor Marci megszületett, valami megváltozott. Az első napokban még ott volt mellettem a kórházban, de láttam rajta, hogy feszeng. Nem tudta, hogyan fogja meg a babát, és amikor Marci sírt, inkább kiment telefonálni vagy cigarettázni az udvarra.

Hazajöttünk. Az éjszakák végtelenek lettek: Marci óránként ébredt, én pedig kimerülten próbáltam helytállni. Gábor egyre többet dolgozott – vagy legalábbis ezt mondta. Egyre később jött haza, és amikor itthon volt, csak ült a kanapén, bámulta a tévét vagy görgette a telefonját.

Egy este már nem bírtam tovább:
– Mi baj van veled? – kérdeztem tőle halkan, miközben Marci mellettünk szuszogott.
– Semmi – felelte fásultan.
– De látom rajtad! Nem is örülsz neki…
– Nem tudom… – sóhajtott. – Ez az egész… túl sok nekem.

Akkor először éreztem azt, hogy valami végleg elromlott köztünk. Próbáltam beszélgetni vele, de mindig elzárkózott. Anyám azt mondta: „Adj neki időt! A férfiak lassabban érnek meg az apaságra.” De én csak egyre magányosabb lettem.

Egyik reggel Gábor már nem volt otthon. Az asztalon egy cetli: „Sajnálom. Nem tudom csinálni.” Ennyi. Semmi magyarázat, semmi búcsú.

A családom persze rögtön rám zúdult:
– Mit csináltál vele? – kérdezte anyósom szemrehányóan.
– Biztos túl sokat követeltél tőle – mondta a nővérem.

De én csak ültem a konyhában Marcival az ölemben, és próbáltam visszaemlékezni: hol rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Túl keveset adtam magamból? Vagy egyszerűen csak nem volt kész erre az egészre?

Azóta eltelt fél év. Gábor néha ír egy üzenetet: „Hogy van Marci?” De sosem jön el megnézni. A gyerektartást rendesen fizeti, de mintha már nem is lenne része az életünknek.

A legnehezebb az estéken van, amikor Marci elalszik, és csend lesz a lakásban. Ilyenkor előveszem az esküvői fotókat: ott állunk egymás mellett boldogan, tele reménnyel. Néha sírok, néha dühös vagyok rá – és magamra is.

A barátnőim próbálnak segíteni:
– Majd találsz mást! – mondják.
De én nem akarok mást. Én azt akartam, hogy Gábor legyen mellettünk.

A játszótéren sokszor látom más anyukákat apukákkal együtt nevetni. Ilyenkor összeszorul a szívem. Vajon Marci mit fog érezni később? Meg tudom neki adni mindazt, amit két szülő adhatna?

Néha azon gondolkodom: vajon hány nő jár még most is ugyanebben a cipőben Magyarországon? Hányan maradnak egyedül egy gyerekkel úgy, hogy senki nem kérdezi meg őket: hogy bírod? Hányan érzik magukat hibásnak valamiért, ami talán sosem volt az ő hibájuk?

Most már tudom: nem én rontottam el. De még mindig fáj kimondani.

Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni egy ilyen törés után? Vagy örökre bennünk marad a hiány?