Azt hittem, jó ötlet lesz, ha a húgom hozzám költözik – de hamar megbántam
– Dóri, kérlek, ne hagyd már szanaszét a ruháidat a nappaliban! – szóltam rá fáradtan, miközben a harmadik üres chipses zacskót szedtem fel a kanapé mögül.
Ő csak vállat vont, és a telefonját nyomkodta tovább. – Majd összeszedem, ne aggódj már annyit, Nóri! – mondta, mintha nem is az én lakásomban lakna, hanem valami diákszállón.
Pedig ez az én kis egyszobás lakásom volt Zuglóban, amit vérrel-verítékkel fizettem ki hónapról hónapra. Nem volt sok, de az enyém volt – legalábbis addig, amíg Dóri be nem költözött.
Az egész úgy kezdődött, hogy Dóri elvesztette az állását a kávézóban. Anyánk hívott fel sírva: – Nórikám, nem tudnád egy kicsit befogadni Dórit? Tudod, most nehéz neki…
Persze, hogy nem tudtam nemet mondani. Mindig is én voltam a felelősségteljes nővér, aki mindent megold. Azt hittem, jó lesz majd együtt lakni – ketten könnyebb lesz a rezsi, talán még néha el is megyünk valahova együtt. De már az első héten rájöttem, hogy mennyire másképp élünk.
Én sosem szégyelltem turkálóba járni vagy akciós zöldséget venni a Lehel piacon. A Lidl újságot mindig átlapoztam, és ha valami le volt árazva, abból főztem egész hétre. Ruhát magamnak szinte sosem vettem – csak ha tényleg muszáj volt. Dóri viszont… mintha egy másik világból jött volna.
– Nóri, nincs valami normális kajád? – kérdezte egyik este, miközben a hűtőmben turkált. – Ezeket a fura magokat ki eszi meg? Quinoa? Komolyan?
– Egészséges és olcsó – válaszoltam halkan.
– Inkább rendelek egy pizzát. Kérsz te is?
– Nem, köszi…
Aztán jött a következő hónap vége. Leültünk kiszámolni a rezsit.
– Hát ez sokkal több lett, mint múlt hónapban – mondtam aggódva.
– Ja, de hát most ketten vagyunk. Meg én szeretek fürdeni…
– Dóri, minden este egy órát ülsz a kádban! A villanyszámla is az egekben van…
– Jó, majd adok bele többet – mondta könnyedén, de aztán hetekig nem láttam tőle pénzt.
Közben a lakás egyre inkább kezdett hasonlítani egy tinédzser szobájára: ruhák mindenhol, üres energiaitalos dobozok az ablakpárkányon, sminkcuccok a fürdőszobában szanaszét. Próbáltam beszélni vele erről.
– Dóri, kérlek… ez így nem megy tovább. Nem érzem magam otthon.
– Jaj már! Miért kell mindig mindent túlkomplikálni? Csak lazíts egy kicsit! Nem dől össze a világ egy kis rendetlenségtől!
De nekem ez nem volt kis rendetlenség. Ez volt az én menedékem – most meg úgy éreztem magam benne, mint egy idegen.
A legrosszabb az volt, amikor egyik este hazaértem egy hosszú műszak után (a gyógyszertárban dolgozom), és Dóri épp bulit tartott két barátnőjével. Hangos zene szólt, sörös dobozok mindenhol.
– Szia Nóri! Gyere már, lazíts velünk! – kiabálták.
Én csak álltam az ajtóban kabátban-táskában, és legszívesebben sírtam volna. Ehelyett bementem a szobámba és becsuktam az ajtót.
Aznap éjjel alig aludtam valamit. Másnap reggel Dóri bejött hozzám.
– Ne haragudj már… csak olyan régen voltunk együtt a lányokkal. Tudod milyen nehéz mostanában nekem is.
Ránéztem. Láttam rajta az őszinte bűntudatot – de azt is tudtam: nem fog változni semmi.
Hetek teltek el így. Egyre feszültebb lettem. Már nem hívtam át barátaimat sem – szégyelltem a káoszt és azt is, hogy nem tudom kezelni a helyzetet.
Egy este anyánk hívott fel.
– Nórikám… Dóri panaszkodott nekem. Azt mondja, nagyon feszült vagy vele mostanában.
– Anya… én próbálok mindent megtenni érte. De ez így nekem is sok. Nem bírom tovább.
Csend lett a vonalban.
Végül egyik vasárnap reggel leültem Dórival beszélgetni.
– Figyelj… szeretlek téged, de ez így nem megy tovább. Szükségem van a saját teremre és nyugalmamra. Segítek albérletet keresni neked, de vissza kell kapnom az életemet.
Dóri először megsértődött. Napokig alig szólt hozzám. Aztán egyik este csendben odajött hozzám.
– Igazad van… Sajnálom. Köszönöm, hogy befogadtál. Megpróbálok minél hamarabb találni valamit.
Amikor elköltözött, egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot is. Vajon önző voltam? Vagy csak próbáltam túlélni ebben a nehéz világban?
Most újra egyedül vagyok a kis zuglói lakásomban. Végre rend van és csend – de néha hiányzik Dóri nevetése is.
Ti mit tettetek volna az én helyemben? Vajon tényleg csak én vagyok túl érzékeny? Vagy mindenkinek joga van a saját nyugalmához?