Azt hittem, hatvanévesen újra boldog leszek – de a valóság arcul csapott

– Anyu, tényleg ezt akarod? – Ariana hangja remegett, ahogy a bőröndöm cipzárját húzta fel. A nappaliban álltunk, a régi szőnyegen, amit még az apja vett nekünk, és én csak néztem a lányomat, aki most először tűnt igazán felnőttnek.

– Igen, kicsim. Lajos jó ember. Megérdemlem, hogy boldog legyek – próbáltam mosolyogni, de a gyomromban ott kavargott a félelem. Hatvanévesen újrakezdeni… ki gondolta volna? A férjem halála óta csak Ariana volt nekem, de most úgy éreztem, végre újra élhetek.

Lajos a szomszéd utcában lakott, özvegy ő is, két felnőtt gyerekkel. Az első találkozásunkon a piacon annyira kedves volt – segített cipekedni, aztán meghívott egy kávéra. Hónapokig beszélgettünk, sétáltunk a Duna-parton, és azt hittem, megtaláltam a második esélyt.

Az esküvőnk szűk körben zajlott le. Ariana ott ült mellettem, szorította a kezem. Lajos fia, Gergő és lánya, Zsuzsa is eljöttek – bár Zsuzsa végig fagyosan nézett rám. „Anyám helyére senki nem léphet” – hallottam később a konyhában suttogni.

Az első hetekben minden újnak és izgalmasnak tűnt. Lajos reggelente kávét főzött nekem, esténként együtt néztük a tévét. De hamarosan apró repedések jelentek meg. Lajos nem szerette, ha későn fekszem le – „Hatvan felett már nem bírjuk az éjszakázást” –, és minden apróságban az ő szokásai lettek az irányadók.

Egyik este Ariana hívott.
– Anyu, minden rendben? Olyan furcsán hangzol mostanában.
– Csak szokatlan még minden – válaszoltam gyorsan. Nem akartam aggodalmat kelteni benne.

De magamban egyre inkább úgy éreztem: elveszítem önmagam. Lajos gyerekei sosem fogadtak el igazán. Gergő csak akkor jött át, ha pénzt akart kérni az apjától. Zsuzsa pedig minden vasárnap ebédnél éreztette velem, hogy betolakodó vagyok.

Egy vasárnap különösen emlékezetes maradt. Lajos főzött – gulyáslevest –, én pedig próbáltam segíteni.
– Hagyd csak, Nóra, anyám mindig máshogy csinálta – szólt rám Zsuzsa hidegen.
Lajos csak hallgatott. Mintha szégyellte volna, hogy én vagyok ott.

Aztán jöttek a hétköznapi viták. Lajos szerint túl sokat beszélek Arianával telefonon. Szerinte „egy rendes asszony” inkább a férjével törődik.
– Nóra, most már én vagyok a családod – mondta egyszer ingerülten.
– De Ariana mindig is a lányom marad! – vágtam vissza könnyes szemmel.

Egy este Ariana váratlanul beállított hozzánk.
– Anyu, nem bírom nézni, ahogy eltűnsz ebben az életben! Hol van az a nő, aki engem egyedül felnevelt?
Lajos csak állt az ajtóban összefont karral.
– Talán jobb lenne, ha most elmennél – mondta neki ridegen.
Ariana rám nézett, és akkor láttam először a szemében csalódást. Magamban zokogtam: mit tettem?

A magány újra rám telepedett – de most már nem volt menekülés. Lajos mellett is egyedül éreztem magam. A barátnőim közül többen irigykedtek: „Milyen szerencsés vagy!” – mondták. De ők nem látták az üres tekinteteket az asztalnál, a kimondatlan szavakat esténként.

Egy nap Ariana felhívott:
– Anyu, gyere haza! Nem kell ezt csinálnod magaddal.
De mit jelent hazamenni? A régi lakás már nem az enyém. Az életem darabokra hullott – és én hagytam.

Lajos egyre zárkózottabb lett. Már nem beszélgettünk esténként. Csak ültünk egymás mellett némán. Néha azon kaptam magam: visszasírom azokat az estéket, amikor Arianával kettesben vacsoráztunk egy tál lecsó felett.

Egyik reggel Lajos szó nélkül elment otthonról. Az asztalon egy cetli: „Elmentem Gergőhöz.” Nem tudtam sírjak vagy nevessek.

Most itt ülök a nappaliban, nézem a régi családi fotókat. Vajon tényleg jobb lett volna egyedül maradni? Vagy csak túl sokat vártam ettől az új élettől?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feladni mindent egy új szerelemért hatvan felett? Vagy van olyan boldogság, ami már nem jár nekünk?