Azt hittem, egy közös ajándék közelebb hoz minket, de amit a bátyám mondott, mindent megváltoztatott…

– Te most komolyan gondolod, Anna? – kérdezte Gábor, a bátyám, miközben a telefonban hallható háttérzajból ítélve épp a konyhában matatott. – Egy új hűtőszekrényt? Anyának?

A hangjában volt valami, amitől összeszorult a gyomrom. Nem értettem, miért ilyen elutasító. Csak egy ötlet volt: közösen veszünk anyának egy új hűtőt a hatvanadik születésnapjára. A régi már évek óta nyikorog, néha leolvad, néha túl hűt. Anyu mindig csak legyint rá, hogy „jó ez még”, de tudom, mennyire bosszantja.

– Igen, Gábor, szerintem örülne neki – válaszoltam halkan. – Végre nem kéne aggódnia, hogy elromlik, és…

– Anna, te tényleg nem érted? – vágott közbe ingerülten. – Én nem akarok ebben részt venni. Sőt, semmiben sem akarok részt venni, ami anyával kapcsolatos.

Megdermedtem. A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Gábor mindig is zárkózottabb volt nálam, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire mély sebeket hordoz magában.

– De miért? – kérdeztem remegő hangon. – Mi történt?

Hosszú csend következett. Hallottam, ahogy sóhajt egy nagyot.

– Anna… te tényleg nem emlékszel? Vagy csak nem akarod látni? Mindig is te voltál a kedvence. Mindig neked jutott minden figyelem, minden szeretet. Én csak a háttérben voltam. Most meg azt várod tőlem, hogy együtt ünnepeljem vele az életét?

A szívem összeszorult. Gyerekkorunk képei villantak be: anya ölelget engem az iskolai ünnepség után, Gábor pedig félrehúzódva áll a sarokban; karácsonykor én kapom a nagyobb ajándékot; anya velem beszélget esténként, miközben Gábor már rég a szobájában van.

– Nem tudtam, hogy így érzed… – suttogtam.

– Persze hogy nem tudtad! – csattant fel. – Mert sosem kérdezted meg. Sosem érdekelte senkit, hogy én mit érzek. Most meg azt várod tőlem, hogy boldogan vegyek neki ajándékot? Hát nem fogok.

A könnyeim potyogni kezdtek. Azt hittem, egy közös ajándék közelebb hozhat minket. Hogy végre együtt lehetünk úgy, mint régen – vagy legalábbis úgy, ahogy én emlékeztem rá. De most rájöttem: az én emlékeim csak az én szemszögemből voltak szépek.

– Gábor… – próbáltam újra megszólalni –, nem akarom rád erőltetni. Csak szerettem volna…

– Tudod mit? – szakított félbe fáradtan. – Vegyél neki bármit, amit akarsz. De engem hagyj ki ebből.

Letette a telefont.

Ott ültem a konyhaasztalnál, előttem egy papírlapra firkált lista: „új hűtő”, „torta”, „virág”. Az egész olyan jelentéktelennek tűnt hirtelen. Anyu mindig azt mondta: „A család a legfontosabb.” De mi van akkor, ha a család csak egy illúzió? Ha mindannyian másképp emlékszünk ugyanarra a múltra?

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Visszagondoltam minden apró pillanatra: amikor Gábor elbújt a szobájában; amikor anya rám szólt, hogy ne zavarjam őt; amikor Gábor kamaszként egyre többször maradt ki éjszakára. Akkoriban azt hittem, csak lázadó korszakát éli. Most már tudom: talán csak menekült valami elől.

Másnap reggel felhívtam anyát.

– Szia, kicsim! – szólt bele vidáman. – Na, hogy vagy?

– Jól vagyok… vagyis… anya, beszélhetnénk valamiről?

Éreztem, ahogy a hangom megremeg.

– Persze, mi történt?

– Gáborral beszéltem tegnap… és…

Anyu sóhajtott.

– Tudom, Anna. Ő már régóta haragszik rám. Próbáltam beszélni vele, de mindig elutasít.

– De miért? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Talán hibáztam – mondta halkan anya. – Talán tényleg jobban odafigyeltem rád. Te voltál a kisebbik, mindig betegeskedtél… Gábort meg erősnek hittem. Azt gondoltam, neki nincs szüksége rám annyira.

A könnyeim ismét kibuggyantak.

– Anya… mit tehetnék?

– Szeresd őt úgy is, ha most távol van – válaszolta csendesen. – És ne hibáztasd magad semmiért.

Letettem a telefont és csak ültem ott némán. Rájöttem: nem tudok mindent megjavítani. Nem tudok mindenkit boldoggá tenni egyetlen ajándékkal vagy gesztussal.

A születésnapon végül egyedül vittem el anyának az új hűtőt. Amikor meglátta, sírva fakadt – de nem az örömtől, hanem mert eszébe jutott Gábor is.

Azóta is próbálom megtalálni az utat a bátyámhoz. Néha írok neki egy-egy üzenetet: „Gondolok rád.” Többnyire nem válaszol.

De most már tudom: néha az igazi ajándék nem egy tárgy vagy gesztus – hanem az őszinte figyelem és a múlt sebeinek elismerése.

Vajon lehet még valaha igazi családunk? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen?