Azt hittem, a férjem csak értünk dolgozik túlórában – de a valóság összetörte az életem

– Zsuzsa, te tényleg nem tudod, hol van ilyenkor a Laci? – kérdezte egyszer csak Éva néni, miközben a lépcsőházban összefutottunk. A hangja halk volt, de minden szava élesebben hasított belém, mint bármelyik kés.

Megálltam, a kezem remegett a bevásárlószatyor fülén. Azt hittem, mindent tudok. Hogy Laci csak értünk dolgozik annyit, hogy a nyugdíjas éveink majd nyugodtak lesznek. Hogy amikor késő este hazaér, fáradtan ledobja a kabátját és azt mondja: „Zsuzsa, ma is túlóra volt”, akkor igazat mond. Hogy amikor én már rég elaludtam a konyhaasztalnál, ő csak csendben betakar és megsimogatja a hajam.

De Éva néni szavai ott visszhangoztak bennem egész este. „Te tényleg nem tudod?” Mit nem tudok? Mi az, amit mindenki más lát, csak én nem?

Aznap este Laci megint későn jött haza. Próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de a hangom remegett.
– Hogy telt a napod? – kérdeztem halkan.
– Fárasztó volt, sok volt a munka – felelte, és már ment is zuhanyozni.

A fürdőszoba ajtaja mögött hallgattam a vizet. A gondolataim kavargtak. Vajon tényleg dolgozik? Vagy valami más van mögötte?

Másnap reggel Éva néni újra megszólított.
– Zsuzsa, ne haragudj, de láttam Lacit tegnap este a cukrászdánál. Nem egyedül volt.

A szívem összeszorult. Próbáltam nevetni.
– Biztos csak egy kolléganője volt – mondtam.
De Éva néni csak megrázta a fejét.
– Nem úgy néztek egymásra.

Onnantól kezdve minden megváltozott. Minden este, amikor Laci későn jött haza, figyeltem az arcát. Hazudik? Vagy csak én képzelem bele?

Egyik este nem bírtam tovább.
– Laci, mondd el az igazat! – tört ki belőlem. – Hol vagy esténként? Ki az a nő?

Laci megállt az ajtóban. Láttam rajta, hogy gondolkodik. Aztán leült velem szemben.
– Zsuzsa… nem akartalak bántani. De már régóta nem érzem magam boldognak. Az a nő… Katalin… ő meghallgat. Veled csak a mindennapi gondokról beszélünk. Már nem vagyunk egymásnak társak.

A világom összedőlt. Az egész életemet ennek az embernek adtam. Feladtam az álmaimat, hogy családot építsünk. Most pedig azt mondja, hogy egy idegen nő mellett találta meg azt, amit bennem már nem lát?

Napokig nem szóltam hozzá. Csak ültem otthon, néztem a régi fényképeket: az esküvőnkön mosolygunk, fiatalok vagyunk és tele reménnyel. Hol rontottuk el? Mikor lettem csak házvezetőnő és nem társ?

A gyerekeink már felnőttek, messze élnek. Egyikük sem tudja, mi zajlik köztünk. Nem akartam őket terhelni ezzel. De egy este felhívott a lányom, Anna.
– Anya, mi baj van? Hallom a hangodon.

Elmondtam neki mindent. Sírva fakadtam.
– Anya, ne hagyd magad! Te is számítasz! – mondta Anna.

De mit tehetek? Hatvan évesen kezdjek új életet? Honnan lesz erőm újrakezdeni?

Laci végül elköltözött Katalinhoz. A ház üres lett nélküle. Minden reggel ugyanazokat a mozdulatokat csinálom: kávét főzök két csészével – aztán rájövök, hogy már csak egy kell.

A szomszédok suttognak mögöttem. Néhányan sajnálnak, mások szerint biztos én hibáztam. De én tudom: mindent megtettem ezért a házasságért.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet újrakezdeni ennyi év után? Vagy örökre elveszett az a bizalom és szeretet, amit egyszer adtunk egymásnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább el kell engedni azt, aki már nem akar velünk maradni?