„Azt hittem, a család fontosabb, mint egy ház” – Amikor a nagymamám megtudta, hogy az unokája az örökségére vár

– Mama, mikor költözhetünk végre ide? – kérdezte Zsolti, az unokám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és épp a vasárnapi húslevest kavargattam. A kanál megállt a kezemben, mintha hirtelen ólomból lett volna. A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek – de inkább sírtam volna.

Zsoltiék már hónapok óta nálam laknak. Az egész úgy kezdődött, hogy a fiam, András és a menye, Éva elváltak, és Éva visszaköltözött az anyjához két gyerekkel. Zsolti, a nagyobbik fiú, mindig is hozzám húzott. Aztán amikor meghallottam, hogy a másik fiam, Gábor és a felesége, Kata is bajban vannak – két gyerekkel ők is –, nem volt szívem nemet mondani. Így lett tele a régi zuglói lakásom: négy felnőtt, négy gyerek és én.

Az első hetekben még mindenki próbált alkalmazkodni. De aztán elkezdődtek a súrlódások. Kata folyton panaszkodott, hogy nincs elég hely, Gábor pedig egyre többet beszélt arról, hogy „ez a lakás úgyis ránk marad egyszer”. Próbáltam nem meghallani. De amikor Zsolti kimondta azt a mondatot – „mikor költözhetünk végre ide?” –, valami eltört bennem.

Egy este leültem Andrással a konyhában. – Fiam, te is így gondolod? Hogy csak arra vagyok jó, hogy majd egyszer meghaljak, és tiétek legyen mindenem?

András zavartan nézett rám. – Mama, ne haragudj… Nem így értjük. Csak hát… tudod, mennyire nehéz most lakást venni. A bankok… a hitelek…

– És ezért várjátok, hogy meghaljak? – kérdeztem halkan.

– Nem akarunk rosszat! Csak… egyszerűen nincs más lehetőségünk.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam a gyerekek halk szuszogását a szomszéd szobából. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még mind együtt voltunk vasárnaponként, amikor még nem számított, kié lesz majd a lakásom.

Másnap reggel Kata odajött hozzám. – Margit néni, nem lehetne legalább az egyik szobát átadni nekünk? Úgyis mi maradunk itt majd…

– Kata, én még élek – mondtam csendesen. – Ez az én otthonom.

Kata csak vállat vont. – Persze… csak hát…

Aztán jött az igazi törés. Egy este Gábor hangosan veszekedett Katával a nappaliban. – Ha anya végre eladná ezt a lakást és elosztaná a pénzt, mindenkinek könnyebb lenne! – kiabálta.

Éreztem, ahogy forr bennem a düh és a fájdalom. Hát tényleg csak ennyit érek? Egy lakás ára vagyok nekik?

Másnap reggel összepakoltam egy bőröndöt és elmentem sétálni a Városligetbe. Leültem egy padra és néztem az embereket. Vajon más családokban is így van ez? Hogy az örökség fontosabb lesz, mint az ember maga?

Délután visszamentem. A lakásban csend volt. Zsolti odajött hozzám.

– Mama… haragszol rám?

– Nem haragszom, Zsoltikám. Csak nagyon szomorú vagyok.

– Miért?

– Mert azt hittem, hogy a család többet jelent egy háznál.

Zsolti lehajtotta a fejét. – Sajnálom…

Aznap este leültem mindenkivel beszélgetni. – Gyerekek, én nem vagyok örökség. Én vagyok az anyátok, a nagymamátok. Amíg élek, ez az én otthonom. Ha már nem leszek itt, majd eldöntitek, mit csináltok vele. De amíg itt vagyok, szeretném azt érezni, hogy fontos vagyok nektek – nem csak azért, mert van egy lakásom.

Csend lett. Kata sírva fakadt. Gábor csak bámult maga elé. András odajött és átölelt.

Azóta próbálunk újra család lenni. Nem könnyű. Minden nap eszembe jut az a mondat: „Mikor költözhetünk végre ide?” De most már tudják: én nem csak egy ház vagyok.

Vajon tényleg ennyit ér ma egy ember? Ti mit tennétek az én helyemben?