Az utolsó ölelés: Hogyan búcsúztam el a kislányomtól, és miért döntöttem úgy, hogy másoknak adok reményt
– Anya, mikor megyünk haza? – kérdezte Lili, miközben a kórházi ágyon feküdt, apró keze az enyémben. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem mondhatom meg neki az igazat. Hogy talán soha többé nem megyünk haza együtt.
Az orvosok hangja tompán visszhangzott a fejemben: „Sajnáljuk, de mindent megtettünk.” Nem akartam elhinni. Nem akartam elfogadni. Lili csak két éves volt. Még csak most tanult meg beszélni, most kezdett el futkározni a játszótéren a többi gyerekkel. És most itt fekszik előttem, gépekhez kötve, az élet és halál között lebegve.
A férjem, Gábor, a sarokban ült, arcát a kezébe temetve. Az anyósom, Marika néni csendben sírdogált az ablaknál. Az egész családunkat megbénította a fájdalom. Az orvosok újra és újra elmagyarázták, hogy Lili agyát egy gyors lefolyású fertőzés támadta meg, és nincs visszaút. De én csak ültem ott, és simogattam a homlokát, mintha ezzel visszahozhatnám őt.
– Anya, mesélsz nekem? – suttogta Lili.
– Persze, kicsim – válaszoltam remegő hangon. – Egyszer volt, hol nem volt…
A mese közben Gábor odalépett hozzánk. Megfogta a vállamat. – Zsófi… beszélnünk kellene az orvosokkal. Azt mondták, van lehetőség szervdonációra.
Felnéztem rá. A szemében ugyanazt a kétségbeesést láttam, amit magamban éreztem. Hogy lehet ilyet kérni egy anyától? Hogy mondhatnám ki: igen, vigyék el a kislányom szerveit? De aztán eszembe jutottak azok az anyák és apák, akik ugyanígy ülnek egy kórházi ágy mellett, reménykedve, hogy valaki megmenti a gyermeküket.
Aznap este nem aludtam. Csak ültem Lili mellett, hallgattam a gépek monoton pittyegését, és próbáltam elképzelni az életet nélküle. Hajnalban Gábor keze az enyémre simult.
– Zsófi…
– Tudom – suttogtam. – Meg kell tennünk.
Amikor reggel bement az orvos, bólintottam. – Szeretném, ha Lili szervei segítenének más gyerekeken.
Az orvos szemében könnyek csillantak meg. – Nagyon bátor döntés. Rengeteg családnak adhatnak reményt.
A következő órákban minden olyan gyorsan történt. Papírok, aláírások, kérdések és válaszok. Közben Lili még mindig ott feküdt, mintha csak aludna. Az utolsó pillanatban odahajoltam hozzá.
– Kicsim, nagyon szeretlek. Mindig velem leszel.
Aztán elvitték őt. Az üresség mindent betöltött.
A temetésen az egész falu ott volt. Mindenki hozott egy szál virágot. A szomszédok csendben öleltek meg minket. Marika néni zokogva kapaszkodott belém.
– Zsófi, hogy lehet ezt túlélni? – kérdezte.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Csak azt tudom, hogy Lili élete nem volt hiába.
Hetekig csak vegetáltam. Nem tudtam enni, aludni. Gábor is magába zárkózott. Egyik este azonban levelet kaptunk egy ismeretlen családtól.
„Kedves Zsófia és Gábor! Nem tudjuk eléggé megköszönni azt az ajándékot, amit kaptunk Önöktől. A kisfiunk, Bence most új szívet kapott Lilitől. Minden nap gondolunk Önökre.”
A levél után először éreztem valami meleget a mellkasomban. Talán tényleg van értelme ennek az egésznek. Talán Lili tovább él Bencében és más gyerekekben is.
A családunkban azonban nem mindenki értette meg a döntésünket. Apám hetekig nem beszélt velem.
– Hogy adhattad oda a lányodat idegeneknek? – kérdezte egyszer dühösen.
– Apa! – kiáltottam rá sírva. – Nem érted? Nem tudtam mást tenni! Ha tehettem volna, inkább meghaltam volna helyette!
Végül anyám volt az, aki leültette apámat és elmagyarázta neki: „Lili már nem szenvedett tovább. És most más gyerekek élhetnek tovább miatta.”
Hónapok teltek el. Néha még mindig hallom Lili hangját álmomban: „Anya, mikor megyünk haza?” Ilyenkor felébredek könnyes szemmel, de már nem érzem azt a mindent elnyelő sötétséget.
Most már tudom: Lili örökre velem marad. Minden nap gondolok rá, amikor látom a játszótéren nevető gyerekeket vagy amikor Bence családja újabb levelet ír nekünk.
Talán sosem gyógyul be teljesen ez a seb. De hiszem, hogy amit tettünk, az helyes volt.
Vajon ti mit tennétek a helyemben? El tudjátok képzelni, hogy ilyen helyzetben képesek lennétek másokon segíteni? Várom a gondolataitokat…