„Az utolsó fizetésem apróban” – Hogyan változtatta meg egy megalázás az életemet és a családomat

– Te ezt most komolyan gondolod, főnök? – kérdeztem remegő hangon, miközben a műanyag zacskóban csörgő aprópénzt néztem. A pult mögött álló Sándor, a gyorsétterem vezetője, csak vállat vont, és odavetette: – Ez is pénz, nem? Azt mondtad, felmondasz, hát tessék, itt az utolsó fizetésed.

A kezem ökölbe szorult, ahogy a zacskót markoltam. A kollégák némán figyeltek, néhányan lesütötték a szemüket. A szégyen forró hullámként öntött el. Tizenkét órákat dolgoztam itt, hogy eltartsam a feleségemet, Katát és a két gyerekünket, Bencét és Lilit. Most pedig úgy bántak velem, mintha semmit sem érnék.

Hazafelé menet minden lépésem alatt csörgött az apró. A buszon az emberek furcsán néztek rám, amikor leültem és véletlenül kiborult egy marék húszas a padlóra. Egy idős néni segített összeszedni őket, de én csak bámultam magam elé. Vajon tényleg ennyit érek?

Otthon Kata már várt. – Na, megkaptad végre azt a pénzt? – kérdezte reménykedve. Csak némán letettem elé az asztalra a zacskót. Ő először nem értette, aztán amikor meglátta az aprót, elöntötte az arcát a düh.

– Ez komoly? Ebből fizessem ki a villanyszámlát? Vagy ebből vegyek kenyeret? – kiabálta. Bence és Lili ijedten bújtak össze a szobában. – Miért hagytad ezt? Miért nem álltál ki magadért?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és éreztem, hogy minden pillanattal egyre kisebb vagyok. Aznap este alig szóltunk egymáshoz. Kata egész éjjel forgolódott mellettem az ágyban.

Másnap reggel Bence odajött hozzám. – Apa, miért sírt anya tegnap? – kérdezte halkan. Megsimogattam a fejét, de nem tudtam válaszolni. Hogy mondjam el neki, hogy az apja hagyta magát megalázni?

A következő napokban minden apró forintot számolgatva próbáltuk beosztani a pénzt. Kata egyre feszültebb lett. Egy este kiborult:

– Nem bírom tovább! Mindig csak küzdünk, mindig csak számolgatunk! Miért nem keresel rendes munkát? Miért nem állsz ki magadért?

– Próbáltam… – suttogtam.

– Nem elég próbálni! – vágott vissza. – A gyerekeinknek példát kell mutatnod!

Ez volt az a pillanat, amikor valami eltört bennem. Rájöttem, hogy nem csak magamat hagytam cserben, hanem őket is. Másnap reggel felkeltem, és elhatároztam: nem hagyom annyiban.

Elmentem Sándorhoz. A gyorsétterem hátsó bejáratánál vártam meg.

– Mit akarsz még? – kérdezte gúnyosan.

– Azt akarom, hogy kérj bocsánatot. És hogy rendesen kifizess.

Nevetett.

– Menj már! Örülj, hogy egyáltalán kaptál valamit.

De én nem mozdultam. Ott álltam előtte, és először éreztem azt, hogy nem félek tőle.

– Ha nem fizetsz ki rendesen, feljelentelek a Munkaügyi Felügyeletnél. Mindenki tudni fogja, hogyan bánsz az embereiddel.

Sándor arca elkomorult. Láttam rajta, hogy most először komolyan vesz.

Végül egy hét múlva megkaptam a pénzemet – rendes banki utalással. De ami fontosabb volt: először éreztem azt hosszú idő után, hogy kiálltam magamért.

Otthon Kata először csak hitetlenkedve nézett rám, amikor elmeséltem mi történt. Aztán átölelt.

– Erre volt szükségünk – mondta halkan.

A gyerekek is mintha büszkébbek lettek volna rám. Bence odasúgta egyszer: – Apa, te vagy a legerősebb!

Azóta is nehéz az életünk. Nem lettünk gazdagok egyik napról a másikra. De valami megváltozott bennem – már nem hagyom magam megalázni.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hányan élnek át hasonlót Magyarországon? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy semmibe veszik őket a munkahelyükön? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor végre kiállunk magunkért?