„Az utolsó csepp remény: amikor a szeretet erősebb, mint a félelem” – Egy magyar nő harca a rákkal, férje megingathatatlan támogatásával
– Nem akarom ezt újra végigcsinálni, Péter! – suttogtam a konyhaasztalnál ülve, miközben a hajnal első fényei beszűrődtek a redőny résein. A kezem remegett a bögre körül, és minden porcikámban éreztem a fáradtságot. Az utolsó kemoterápiám napja volt ez, de bennem nem volt semmi ünnepi. Csak a félelem, hogy mi lesz ezután.
Péter leült mellém, és csendben megszorította a kezem. Az ő szemeiben is ott volt a fáradtság, de valami más is: eltökéltség. – Emese, tudom, hogy félsz. De nézd meg, mennyi mindenen mentél már keresztül! Négy műtét, hónapok a kórházban… és még mindig itt vagy. Mellettem. – A hangja elcsuklott, de nem engedte el a kezem.
Azt hittem, ezen a reggelen is minden ugyanúgy fog történni: gyorsan összepakolunk, beülünk az öreg Opel Astrába, és elindulunk a Szent László Kórházba. De Péter valami mást tervezett. Amikor kiléptünk a házból, az utcán egy tucat szomszéd várt ránk – mindannyian lufikkal, virágokkal és mosollyal. A szívem összeszorult.
– Ez… mi ez? – kérdeztem döbbenten.
Péter elmosolyodott: – Szeretném, ha tudnád, mennyien drukkolnak neked. Nem vagy egyedül ebben.
A szomszédok – Marika néni a harmadikról, aki mindig hozott nekem húslevest; Gábor bácsi, aki sosem felejtett el jó reggelt kívánni; sőt még az a fiatal pár is, akiket alig ismertem – mind ott voltak. Egyikük sem szólt semmit, csak átadták a kis cetliket, amikre bátorító üzeneteket írtak.
Az autóban ülve Péter elővett egy borítékot. – Szeretném, ha ezt most elolvasnád – mondta halkan.
A borítékban egy levél volt. „Drága Emese! Az elmúlt hónapokban láttam, hogyan harcolsz. Láttam, amikor sírtál a fürdőszobában, amikor azt hitted, nem hallom. Láttam, amikor mosolyogtál rám csak azért, hogy ne aggódjak. Szeretném, ha tudnád: minden pillanatban büszke vagyok rád. És nem csak én – hanem mindannyian itt vagyunk veled.”
A könnyeim potyogtak. Nem tudtam megszólalni.
A kórház folyosóján már várt rám az onkológusom, dr. Katalin. – Ma vége lesz ennek az útnak – mondta biztatóan. De én csak Péterre néztem. Ő bólintott.
A kezelés alatt Péter végig ott ült mellettem. Fogta a kezemet, és mesélt: arról, hogyan szervezett egy online adománygyűjtést az én nevemben; hogyan osztotta meg a történetemet egy helyi Facebook-csoportban; hogyan jelentkeztek emberek vidékről is, hogy vért adjanak vagy csak írjanak pár sort nekem.
– Tudod, Emese – mondta halkan –, annyi mindenki szeretne segíteni. Nem csak neked: másoknak is. Ezért indítottam el ezt a kampányt. Hogy ne csak te kapj erőt, hanem mindenki, aki most ugyanebben van benne.
A kezelés végeztével az ápolónő egy kis csengőt adott a kezembe. – Itt szokás megkongatni az utolsó kezelés után – mondta mosolyogva.
Megkongattam. A hangja betöltötte az egész termet.
Hazafelé menet Péter megállt a Duna-parton. Leültünk egy padra. A város zaja távolinak tűnt.
– Emlékszel arra az estére, amikor először mondtad ki: „félek”? – kérdezte halkan.
Bólintottam.
– Akkor azt mondtam: együtt minden könnyebb lesz. Most is ezt mondom.
A naplementében ülve először éreztem azt hónapok óta, hogy talán tényleg van remény. Hogy nem csak túlélni lehet ezt az egészet – hanem újra élni is.
Otthon este még egyszer átolvastam az üzeneteket: „Kitartás!” „Veled vagyunk!” „Ne add fel!” Mindegyik mögött ott volt egy arc, egy történet.
Anyám felhívott: – Kislányom, büszke vagyok rád! És Péterre is…
A húgom is írt: „Ha egyszer anya leszek, olyan szeretnék lenni, mint te.”
Aznap este először aludtam nyugodtan hónapok óta.
Másnap reggel újra kimentem az utcára. A szomszédok integettek. Éreztem: valami megváltozott bennem és körülöttem is.
Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Mert hiszem: ha egy embernek segítünk is csak ezzel az egésszel, már megérte végigcsinálni.
Ti mit tennétek hasonló helyzetben? Hogyan lehet erőt adni annak, akit szeretünk – amikor már minden reménytelennek tűnik?