Az utolsó csepp: Anyám méltóságáért vívott harcom – és a saját lelkemért

– Nem megy tovább, Anikó! – csattant fel a bátyám, Gábor a telefonban, miközben én anyám véraláfutásos kezét törölgettem egy hideg vizes kendővel. – Neked ott vagy a gyerekek, nekem meg a munka. Nem lehet mindent rád tolni!

A konyhaasztalnál ültem, anyám szinte hangtalanul sírdogált mellettem. A csempe még mindig nedves volt ott, ahol elcsúszott. A szívem hevesen vert, de nem tudtam eldönteni, hogy a félelemtől vagy a düh miatt. Mióta apám meghalt, minden rám szakadt. Középső gyerek vagyok, mindig is én voltam a békítő, az összekötő kapocs. Most viszont úgy éreztem, mindent egyedül kell megoldanom.

– Anya, kérlek, mondd el, mi történt! – próbáltam nyugodt maradni.

– Csak ki akartam menni a kertbe… – suttogta. – De elfelejtettem, hogy már nem bírok úgy járni.

A hangja megtört volt, mint egy régi porcelánbaba. A tekintetében ott ült a szégyen és a félelem. Tudtam, hogy nem akar otthonba menni. Mindig azt mondta: „Amíg élek, itthon akarok maradni.” De én már nem bírtam tovább. Az éjszakák, amikor arra riadtam fel, hogy elesett vagy kiabál a fürdőszobából… A gyerekeim is szenvedtek. A férjem, Zoli egyre többször mondta: „Ez így nem mehet tovább.”

A testvéreim – Gábor és a húgom, Eszter – csak ritkán jöttek át. Gábor mindig dolgozott, Eszter pedig vidéken élt. Mindenki rám számított. Egy ideig bírtam is. De most… most már csak sírni tudtam esténként.

Egyik este leültem Zolival beszélgetni.

– Anikó, nem lehet ezt így csinálni. Nézd magadra! Lefogytál, kialvatlan vagy. A gyerekek is érzik rajtad a feszültséget.

– De hát mit tegyek? Anyának nincs más! – zokogtam fel.

– Van más. Otthonok vannak. Nem vagy rossz ember attól, ha segítséget kérsz.

De Magyarországon otthont találni nem egyszerű. Hónapokat kell várni, az állami intézmények zsúfoltak, a magánotthonok megfizethetetlenek. És ott volt bennem az örök bűntudat: ha beadom anyámat egy otthonba, elárulom? Megszegem azt az ígéretet, amit még apám halálos ágyán tettem neki?

Másnap reggel Eszter hívott.

– Anikó, beszéltem egy ismerősömmel. Van egy hely Szentendrén, ahol nagyon szépen bánnak az idősekkel. Nem olcsó, de talán meg tudjuk oldani közösen.

– Gábor mit mondott?

– Ő… hát ő azt mondja, nincs pénze rá.

Ismét minden rám hárult. Felhívtam Gábort.

– Gábor, legalább anyagilag segíts! Nem bírom egyedül.

– Anikó, nekem is családom van! Miért mindig én? – vágott vissza.

– Mert én vagyok itt! Én törlöm fel anyánk után a vért! Én viszem orvoshoz! Én hallgatom végig az éjszakai sírását!

Csend lett. Aztán csak annyit mondott:

– Majd meglátom, mit tehetek.

Aznap este anyám keze remegett vacsora közben.

– Kislányom… félek – suttogta.

– Mitől félsz?

– Hogy elfelejtesz engem. Hogy egyedül maradok valahol idegenek között.

A szívem összeszorult. Megfogtam a kezét.

– Soha nem felejtelek el. De nekem is szükségem van egy kis levegőre… – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta magamban tartottam.

A következő hetekben intézményeket néztünk meg Eszterrel. Volt olyan hely, ahol már az ajtóban éreztem: ide soha nem tenném be anyámat. Másutt kedvesek voltak az ápolók, de az árak az egekben jártak. Mindenhol várólista.

Közben anyám állapota romlott. Egyik reggel már nem tudott felkelni az ágyból. Mentőt kellett hívni. A kórházban azt mondták: „Nem maradhat tovább bent.”

A döntés súlya rám nehezedett. Végül Szentendrén találtunk egy helyet, ahol volt egy szabad ágy. Az első nap anyám csak nézett maga elé. Amikor elbúcsúztam tőle, könnyek csorogtak az arcán.

– Ne haragudj rám… – suttogtam.

– Értem teszed? – kérdezte halkan.

– Igen… érted is. Meg magamért is.

Hazafelé vezetve zokogtam az autóban. Otthon Zoli átölelt.

– Most már magadra is gondolhatsz – mondta halkan.

De minden este bűntudattal feküdtem le. Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg ez volt a legjobb neki? Vagy csak magamat mentettem?

Most itt ülök, és azt kérdezem magamtól: hol végződik a kötelességünk szülőként vagy gyerekként? Mikor van jogunk azt mondani: elég? Ti mit tennétek a helyemben?