Az üres esküvői asztal titka: Egy vallomás, ami szétszakította a családomat

– Miért nincs húsleves? Hol vannak a töltött káposzták? – hallottam a suttogást a hátam mögött, miközben a fehér ruhámban álltam a kultúrház közepén. Az asztalokon csak néhány tál pogácsa, egy tálca hidegtál, és két üveg házi szörp árválkodott. A vendégek – nagynénik, unokatestvérek, gyerekkori barátok – mind ugyanazt kérdezték magukban: miért ilyen szegényes ez az esküvő?

A szívem úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Anyám, Ilona néni, a sarokban ült, és lesütött szemmel tördelte a kezét. Apám, László bácsi, már reggel óta nem szólt hozzám. A vőlegényem, Gergő, próbált mosolyogni, de láttam rajta, hogy ő is szégyelli magát. A családja – a gazdagabbik oldalról – már az első pillanatban fintorgott.

Aztán egyszer csak felálltam. Nem bírtam tovább. A csendben mindenki rám nézett.

– Tudom, hogy mindenki azt várta, hogy ma nagy lakoma lesz – kezdtem remegő hangon. – De ma nem lesz húsleves, nem lesz töltött káposzta, és nem lesz torta sem. És tudjátok miért? Mert apám eljátszotta az összes pénzünket.

A terem megfagyott. Hallottam, ahogy valaki elejt egy villát. Anyám felpattant.

– Zsuzsi! – suttogta kétségbeesetten. – Ezt nem mondhatod el…

– De igen! – kiáltottam vissza. – Elég volt a hazugságokból! Hónapok óta azt hallgatom, hogy majd minden rendben lesz. Hogy majd apu visszanyeri a pénzt. Hogy majd lesz rendes esküvőm. De nincs! És nem is lesz!

A nagybátyám, Sándor bácsi felállt.

– László, igaz ez? – kérdezte keményen.

Apám csak némán bólintott. Az arca vörös volt a szégyentől.

– A lóversenyen ment el minden – mondtam halkan. – A megtakarításunk, anyám ékszerei, még a nagymama öröksége is…

A vendégek között zúgás támadt. Valaki sírni kezdett. Gergő anyja odasúgta a férjének:

– Mondtam én, hogy ezek nem hozzánk valók…

Gergő odalépett hozzám és megfogta a kezem.

– Zsuzsi, biztos vagy benne? – kérdezte halkan.

– Igen – feleltem könnyekkel a szememben. – Nem akarok úgy kezdeni új életet veled, hogy mindenki hazugságban él körülöttünk.

Anyám zokogva omlott össze egy széken. Apám kiment az udvarra. Sándor bácsi utána ment.

A vendégek egy része csendben elindult haza. Mások odajöttek hozzám és átöleltek.

– Bátor vagy, kislányom – mondta Marika néni. – De nehéz út vár rád.

Az este csendben telt el. Nem volt tánc, nem volt mulatság. Csak néhányan maradtak velünk: azok, akik igazán szerettek minket.

Másnap reggel anyám odajött hozzám.

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Nem rád haragszom, anya – feleltem fáradtan. – Csak elegem van abból, hogy mindig mindent eltitkolunk egymás elől.

Apám napokig nem jött haza. Amikor végül megjelent, csak annyit mondott:

– Sajnálom.

De én tudtam: ez már nem hozza vissza sem a pénzt, sem a gyerekkorom biztonságát.

Azóta eltelt három év. Gergővel albérletben élünk Pesten. Minden fillért beosztunk. Néha még mindig szégyellem magam a múlt miatt, de legalább őszinték vagyunk egymáshoz.

A család kettészakadt: vannak, akik szerint áruló vagyok, mások szerint hős. De én csak azt akartam, hogy végre igazat mondjunk egymásnak.

Néha azon gondolkodom: vajon jobb lett volna hallgatni? Vagy tényleg csak így lehet újrakezdeni? Ti mit tettetek volna a helyemben?