„Az unokámat sosem láthattam igazán – most meg én vagyok a hibás?” Egy magyar anyós vallomása

„Nem, Juli néni, most nem érünk rá!” – csattant fel Anna hangja a telefonban, amikor hat évvel ezelőtt először kérdeztem meg, hogy meglátogathatom-e az újszülött unokámat. Akkor még azt hittem, csak fáradt, hiszen friss anyuka volt. De azóta is minden próbálkozásom falakba ütközött. A fiam, Gábor ilyenkor mindig csak annyit mondott: „Anyu, most nem alkalmas.”

Azóta eltelt hat év. Az unokám, Lili most hatéves, és még mindig óvodába jár. A kisebbik, Zsófi pedig épp most kezdte az ovit. Anna most készül visszamenni dolgozni a kórházba, és hirtelen minden megváltozott. Egyik este Gábor hívott fel: „Anyu, tudnál segíteni a lányokkal? Anna visszamegy dolgozni, és nincs kire hagyni őket délutánonként.”

A szívem összeszorult. Hat évig csak kívülálló lehettem a saját családomban. Karácsonykor is csak egy órára engedtek át minket hozzájuk, akkor is minden mozdulatomat figyelte Anna. Ha Lilit ölbe vettem volna, rögtön elvitte tőlem: „Majd én!” – mondta szinte sértetten. Soha nem értettem, miért nem bízik bennem. Mindig is szerettem volna igazi nagymama lenni, aki mesét olvas, sütit süt, vagy csak együtt nevet az unokáival.

Most pedig hirtelen szükségük van rám. Anna hangja már nem olyan éles, amikor beszélünk. Sőt, mintha kedvesebb lenne: „Juli néni, olyan nagy segítség lenne, ha néha el tudná hozni Lilit az oviból.” De bennem ott van a keserűség: miért most? Miért csak akkor kellek, amikor baj van?

Egyik délután elmentem az óvodába Liliért. Az óvónő kedvesen mosolygott rám: „Jaj, de jó, hogy végre eljött! Lili sokat mesél magáról.” Meglepődtem. Ezek szerint beszél rólam? Amikor meglátott, Lili először csak félénken nézett rám, aztán odaszaladt: „Szia nagyi!” – mondta halkan.

Hazafelé menet próbáltam beszélgetni vele:
– Mit szeretsz legjobban az oviban?
– A rajzolást – felelte.
– És otthon mit szoktál csinálni?
– Anyával sütit sütünk. De anya most sokat dolgozik.

Otthon Anna már várt minket. Fáradtnak tűnt, de próbált mosolyogni:
– Köszönöm, hogy elhoztad Lilit.
– Szívesen – mondtam, de éreztem a távolságot.

Az este folyamán Zsófi is odabújt hozzám. Olyan kicsi még! Eszembe jutottak a saját gyerekeim, amikor ekkorák voltak. Anna közben a telefonját nyomkodta. Próbáltam segíteni vacsorát készíteni, de mindig elvette előlem a fakanalat:
– Majd én megcsinálom – mondta türelmetlenül.

Egy este Gábor félrehívott:
– Anyu, tudom, hogy nehéz volt eddig. Anna félti a lányokat. Tudod, az ő anyukája meghalt, amikor kicsi volt… Talán ezért ilyen óvatos.

Hirtelen minden világosabb lett. Lehet, hogy nem is rólam szólt ez az egész? Lehet, hogy Anna egyszerűen csak fél attól, hogy elveszíti azt a keveset is, ami neki megadatott?

Másnap reggel Anna váratlanul leült mellém egy kávéval:
– Tudom, hogy nem voltam könnyű eset… De most tényleg nagy szükségünk van rád. Sajnálom, ha megbántottalak.

Meglepődtem. Nem számítottam bocsánatkérésre. Hirtelen könnyek szöktek a szemembe:
– Én csak szeretnék része lenni az életeteknek…

Anna bólintott. Aznap délután együtt mentünk az oviba a lányokért. Útközben Lili megfogta a kezemet.

Azóta lassan változik minden. Még mindig vannak nehéz napok: Anna néha még mindig bizalmatlan velem szemben; néha úgy érzem, sosem leszek igazi nagymama. De már vannak közös pillanataink: együtt rajzolunk Lili szobájában; Zsófi rám mosolyog reggelente; Gábor néha rám bízza a lányokat egy-egy estére.

De ott motoszkál bennem a kérdés: vajon miért kellett ennek így történnie? Miért csak akkor kellek igazán, amikor már nincs más választásuk? És vajon képesek leszünk valaha igazi családdá válni?

Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot ennyi év után? Vagy örökre megmaradnak a régi sebek?