Az unokám születésekor derült ki a menyem titka: Hogyan lehet újra bízni valakiben, aki mindent eltitkolt?

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, Zsófia! – kiáltottam rá, miközben a kórházi folyosón álltam, és a kezem remegett az idegességtől. A fiam, Gábor, csak némán állt mellettem, a tekintetét a padlóra szegezte. Az unokám születésének örömét percek alatt elmosta a döbbenet és a harag.

Márta vagyok, 58 éves, és mindig is azt hittem, hogy ismerem a családomat. Gábor az egyetlen fiam, akit egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Gábor még csak hétéves volt. Mindig is aggódtam érte, főleg mióta a munkája miatt folyton utazik: egyik héten Debrecenben tárgyal, másikon Győrben, néha még külföldre is eljut. Féltem, hogy sosem talál majd igazi otthonra.

Aztán egyszer csak bejelentette: megismerkedett egy lánnyal, Zsófiával. Egy vidéki konferencián találkoztak. Zsófia csendes volt, visszahúzódó, de kedves. Az esküvőjük szerény volt, csak a legszűkebb család vett részt rajta. Én igyekeztem jó anyós lenni – nem szóltam bele az életükbe, segítettem, amikor kellett, de sosem tolakodtam.

Aztán jött a hír: Zsófia várandós. A szívem majd kiugrott a helyéről örömömben. Végre nagymama leszek! Minden nap számoltam vissza a heteket, készítettem a kiságyat, kötöttem apró pulóvereket.

A szülés napján ott voltam a kórházban. Amikor először megláttam az unokámat, sírtam az örömtől. De aztán minden megváltozott. Egy nő jelent meg az ajtóban – magas volt, sötét hajú –, és Zsófiát kereste. Először azt hittem, csak egy barátnője. De amikor Zsófia meglátta őt, elsápadt.

– Mit keresel itt? – suttogta Zsófia remegő hangon.

A nő nem törődött velem vagy Gáborral. Egyenesen Zsófiához fordult:

– A kisfiad jól van. De nem bújhatsz el örökké előle sem.

A levegő megfagyott. Kisfiad? Miféle kisfiú? Gábor rám nézett, én pedig Zsófiára meredtem.

– Miről beszél? – kérdeztem tőle.

Zsófia sírni kezdett. A nő végül megszólalt:

– Én vagyok az a nevelőanya, aki három éve gondoskodik Zsófia első gyermekéről.

A világ megállt körülöttem. Zsófiának van egy másik gyereke? És ezt soha nem mondta el nekünk? Gábor arcán fájdalmat láttam – mintha egyszerre zuhant volna rá minden csalódás.

Zsófia zokogva magyarázni kezdett:

– Mielőtt Gábort megismertem volna… nagyon nehéz helyzetben voltam. Egyedül maradtam egy kisbabával, nem volt pénzem, se családom. Az állam vette el tőlem a fiamat… Aztán új életet akartam kezdeni… Nem tudtam, hogyan mondjam el… Féltem, hogy elveszítelek titeket is.

Gábor csak ennyit mondott:

– Miért nem bíztál bennem?

Hazamentünk. Napokig nem tudtam aludni. Egyszerre éreztem haragot és szánalmat Zsófia iránt. Hogy lehet valaki ennyire kétségbeesett? De hogy lehet valaki ennyire hazug is?

A családunkban mindenki beszélni kezdett erről. Az öcsém szerint Zsófiát ki kellene tenni a házból. Anyám azt mondta: „Mindenki hibázik.” Én csak ültem a konyhaasztalnál esténként, és bámultam a falat.

Egy este Gábor leült mellém.

– Anya… én szeretem Zsófiát. De nem tudom, hogyan tovább. Hogy bízhatok benne ezután?

Nem tudtam mit mondani neki. Éreztem a fájdalmát – hiszen én is átéltem hasonlót az apjával –, de most minden más volt. Itt volt egy ártatlan kisbaba is… és valahol egy másik gyermek is várja az anyját.

Zsófia napokig alig szólt hozzánk. Végül odajött hozzám:

– Márta néni… tudom, hogy csalódást okoztam magának is. De kérem… ne forduljon el tőlem teljesen.

Nem tudtam mit felelni neki. Csak annyit mondtam:

– Az igazság mindig utat tör magának. De most már neked kell eldöntened: készen állsz-e szembenézni vele?

Azóta eltelt pár hét. Gábor és Zsófia próbálják rendbe hozni a házasságukat. Én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon képesek leszünk-e valaha újra bízni egymásban? Lehet-e újrakezdeni egy ilyen hazugság után?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora titkot? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?