Az unokám anyjaként: Egy nagymama szívszorító áldozata, ami mindent megváltoztatott
– Anyu, ezt nem kérhetem tőled! – zokogta Zsófi, miközben a konyhaasztalra borult. A keze remegett, a könnyei patakokban folytak végig az arcán. Én csak ültem vele szemben, és próbáltam nem sírni. Az orvosok aznap mondták ki végleg: Zsófi soha nem lehet saját gyermeke. A férje, Gábor, némán állt az ablaknál, mintha a kertben keresné a választ arra, amit senki sem tudott kimondani.
– Zsófi, nézz rám! – kérleltem halkan. – Én megtehetem. Még nem vagyok túl öreg. Az orvos is azt mondta, egészséges vagyok. Ha ez az egyetlen módja annak, hogy anya lehess…
A lányom arca eltorzult a fájdalomtól és a bűntudattól. – De hát… te vagy az anyám! Hogy lehetnél te… az unokám anyja is? Ez… ez természetellenes!
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. De azt is tudtam, hogy nem tudom nézni tovább a szenvedését. Hónapok óta csak árnyéka önmagának. Az egész életét arra tette fel, hogy családot alapítson, és most mindez szertefoszlott.
A döntés végül megszületett. Gábor is beleegyezett, bár láttam rajta, hogy valami megtört benne. A család többi tagja – főleg az anyósom, Ilonka néni – teljesen kiakadt.
– Ez bűn! – kiabálta egy vasárnapi ebédnél. – Az Isten ilyet nem néz jó szemmel! Mit gondolnak majd a szomszédok? Hogy fogtok így a templomba menni?
Zsófi sírva rohant ki az asztaltól. Gábor utána ment. Én csak ültem ott, és próbáltam nem összetörni.
A terhesség nehezebb volt, mint vártam. Nem csak fizikailag – bár hatvanhoz közel már minden mozdulat fájt –, hanem lelkileg is. Minden nap emlékeztetett arra, hogy amit teszek, egyszerre önzetlen és önző is. Vajon tényleg Zsófiért csinálom? Vagy magamnak akarok még egy esélyt arra, hogy valami jót tegyek?
A falu hamar megtudta. A boltban suttogtak mögöttem: „Nézd már, a Katalin néni terhes! Hát nem szégyelli magát?” A régi barátnőm, Marika egyszer félrehívott:
– Kati, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Nem félsz attól, hogy Zsófi sosem fogja igazán a sajátjának érezni azt a gyereket?
Éjszakánként nem tudtam aludni. A hasamban mocorgó élet egyszerre volt áldás és átok. Zsófi minden ultrahangra eljött velem, de egyre távolabb került tőlem. Mintha haragudna rám azért, amit érte teszek.
A szülés napján Gábor ott volt mellettem. Zsófi kint várt az ajtó előtt. Amikor meghallotta a baba sírását, berohant, és remegő kézzel vette át tőlem a kisfiút.
– Ő az enyém? – kérdezte halkan.
– Igen – suttogtam könnyek között –, a tiéd.
De valami eltört bennünk azon a napon. Zsófi hónapokig nem engedte, hogy egyedül legyek az unokámmal. Félt attól, hogy jobban kötődöm hozzá, mint ő maga. Gábor is megváltozott: csendes lett és távolságtartó.
A család kettészakadt. Ilonka néni soha többé nem jött át hozzánk. A testvérem, Laci is csak annyit mondott: „Ez már túl sok nekem.”
Egy év telt el. A kisfiú – Bence – már járni tanul. Néha rám mosolyog úgy, ahogy annak idején Zsófi tette kisgyerekként. De amikor felveszem őt, Zsófi tekintete mindig fájdalmasan villan rám.
Egy este leült mellém.
– Anyu… sosem tudom majd meghálálni neked ezt az áldozatot. De néha úgy érzem… mintha elvettél volna tőlem valamit.
– Mit vettem el? – kérdeztem halkan.
– Az anyaság első pillanatát… azt az érzést, hogy én adtam neki életet.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott csendben, miközben Bence békésen aludt a kiságyban.
Most itt ülök az ablakban és nézem a kertet. Vajon tényleg helyesen cselekedtem? Lehet-e túl nagy áldozatot hozni egy gyermekért? Érdemes volt mindent feláldozni azért, hogy boldoggá tegyem a lányomat – ha közben elveszítettem őt?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik az anyai szeretet határa?