„Az unokáim és gyerekeim elfelejtettek: Egyedül maradtam, pedig mindent értük tettem” – Egy budapesti nagymama vallomása

– Anya, most nem érek rá, majd máskor átugrunk – mondta Zsuzsi a telefonban, miközben a háttérben hallottam az unokáim nevetését. A szívem összeszorult. Már megint. Már megint csak egy gyors kifogás, egy újabb elhalasztott találkozás. Letettem a telefont, és a csend rám nehezedett. A lakásban minden tárgy emlékeket őriz: a régi családi fotók a falon, a porcelánbaba, amit még Zsuzsi kapott az első születésnapjára, a hímzett terítő, amit még fiatalasszonyként varrtam.

Ablakhoz sétáltam, kinéztem a szürke budapesti utcára. A szomszéd ház előtt egy fiatal pár tologatta a babakocsit, nevetgéltek. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még mindenki együtt volt. Amikor még fontos voltam. Amikor még minden vasárnap nálam ebédelt a család, és a gyerekek versengtek, ki üljön mellém az asztalnál.

Most már csak a csend maradt. A csend és az emlékek.

Nem így képzeltem az öregkort. Mindig azt hittem, hogy majd körülvesznek az unokák, hogy együtt nevetünk, mesélek nekik régi történeteket, megtanítom őket pogácsát sütni. Ehelyett csak néha-néha csörren meg a telefonom – általában akkor, ha valami kell. „Anya, tudnál kölcsönadni egy kis pénzt?” „Mama, ráérsz vigyázni a kicsire pénteken?” Ilyenkor persze mindig igent mondok. Mert hát mit tehetnék? Az ember szíve nem tud nemet mondani annak, akit szeret.

De amikor én kérnék valamit – egy kis társaságot, egy közös sétát a Margitszigeten vagy csak egy kávét valahol – mindig akad valami fontosabb dolguk.

A legrosszabb az ünnepek idején. Karácsonykor órákig főzök, díszítem a lakást, reménykedem, hogy most talán tényleg együtt leszünk. De aztán jönnek a telefonhívások: „Mama, idén inkább nálunk leszünk, mert a gyerekeknek úgy kényelmesebb.” Vagy: „Most nem tudunk menni, mert Péter dolgozik.” És én ott ülök a terített asztalnál, nézem az üres székeket.

Sokszor gondolkodom azon, hol rontottam el. Talán túl sokat adtam? Túl engedékeny voltam? Mindig mindent megcsináltam helyettük: főztem, mostam, takarítottam, vigyáztam rájuk, amikor betegek voltak. Soha nem kértem semmit cserébe. Talán ezért gondolják most is, hogy természetes, ha csak akkor keresnek, amikor szükségük van valamire.

Emlékszem egy veszekedésre Zsuzsival pár éve. Akkor mondtam először ki hangosan:
– Úgy érzem magam, mintha csak akkor lennék fontos nektek, ha kell valami!
Zsuzsi csak legyintett:
– Mama, ne dramatizálj már! Tudod jól, hogy szeretünk.
De aztán minden ment tovább ugyanúgy.

Péter fiam még ritkábban jelentkezik. Ő mindig elfoglalt – legalábbis ezt mondja. Néha látom az utcán sietni munkába menet. Megállnék hozzá szólni, de csak int egyet sietve: „Szia anya! Majd hívlak!” És persze sosem hív.

A barátnőim közül sokan már nincsenek itt. Akik még élnek, azok is hasonló cipőben járnak. Néha összejövünk a parkban padon ülve panaszkodni: „A lányom is csak akkor keres, ha kell valami…” „Az unokám már rám sem ismer az utcán…” Együtt sírunk és nevetünk a saját magányunkon.

A legfájdalmasabb mégis az, amikor látom az unokáimat az utcán vagy a közösségi oldalakon – boldogan élnek, utaznak, buliznak –, de rám már nincs idejük. Pedig mennyi mindent tettem értük! Hányszor vigyáztam rájuk betegeskedve is! Hányszor mondtam le saját programokat miattuk!

Egyik este elhatároztam, hogy írok nekik egy levelet. Leültem az asztalhoz és remegő kézzel papírra vetettem:
„Drága gyerekeim és unokáim! Szeretném elmondani nektek, mennyire hiányoztok. Tudom, hogy elfoglaltak vagytok és sok dolgotok van. De néha jó lenne együtt lenni veletek – nem csak akkor, ha szükségetek van valamire. Szeretlek benneteket nagyon! Mama/Nagymama”

Nem küldtem el a levelet. Féltem attól, hogy csak sajnálatot váltanék ki belőlük vagy haragot. Inkább eltettem a fiókba – mint annyi más kimondatlan gondolatot.

Néha azon gondolkodom: vajon ha most eltűnnék innen – ha egyik reggel már nem kelnék fel –, mikor vennék észre? Hiányoznék-e egyáltalán valakinek? Vagy csak akkor jutnék eszükbe újra, amikor már késő?

A napok egyformán telnek: reggel felkelek, megfőzöm a kávémat, nézem a tévét vagy olvasok egy könyvet. Néha lemegyek a piacra beszélgetni egy kicsit Marika nénivel vagy Laci bácsival. De igazából csak várom azt a pillanatot, amikor végre megcsörren a telefonom – hátha most tényleg rám gondolnak.

Tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Sokan vagyunk így ebben az országban: anyák és apák, nagymamák és nagypapák – akik egész életüket adták a családjukért, és most magányosan élnek egy kis lakásban Budapesten vagy bárhol máshol Magyarországon.

Vajon miért lett ilyen ez a világ? Miért felejtjük el azokat, akik mindent értünk tettek? Hol veszett el a hála és az odafigyelés?

Talán egyszer majd megértik… Talán egyszer majd visszanéznek és rájönnek: nem csak akkor kell szeretni valakit, amikor szükség van rá.

Mit gondoltok erről? Ti is érzitek néha ezt a fájdalmas magányt? Vajon lehet még változtatni rajta?