Az új menyem árnyéka: Hogyan szakadt szét a családom egyetlen boríték miatt

– Mami, milyen ötszáz forintról beszélsz? – kérdezte Gergő, az unokám, miközben a születésnapi torta maradékát kanalazta a tányérjáról. A szívem egy pillanatra kihagyott. – Nem ötszáz forintról, Gergő, ötszáz dollárról – javítottam ki halkan, hogy a többiek ne hallják. – Apádnak adtam oda, hogy neked adja oda, ahogy megbeszéltük.

Gergő értetlenül nézett rám. – Csak egy százdolláros volt a borítékban, és az is alá volt írva. Azt mondta, tőled van.

A levegő megfagyott körülöttem. A nappali sarkában Vera, a fiam új felesége, épp a telefonját nyomkodta, mintha semmit sem hallana. De tudtam, hogy minden szavunkat figyeli. A fiam, András, a konyhában pakolta el a poharakat, mintha menekülne valami elől.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem: mi történhetett azzal a pénzzel? Miért csak száz dollár jutott el Gergőhöz? Vajon András tényleg elvette? Vagy Vera keze van a dologban? És miért érzem azt hónapok óta, hogy egyre távolabb kerülök a fiamtól?

Másnap reggel felhívtam Andrást. – Fiam, beszélnünk kellene. Valami nem stimmel azzal a pénzzel.

– Anya, most nem alkalmas – vágott közbe idegesen. – Vera épp dolgozik itthonról, ne zavarj kérlek.

– De András, ez fontos! Gergő azt mondta, csak száz dollárt kapott tőled. Én ötszázat adtam neked!

A vonal túlsó végén csend lett. Hallottam, ahogy valaki suttog valamit Andrásnak. Biztos voltam benne, hogy Vera az.

– Anya, biztos vagy benne? Nem lehet, hogy elfelejtetted? – kérdezte végül András feszülten.

– Nem felejtettem el! – csattantam fel. – A saját kezemmel tettem bele a borítékba! Mi folyik itt?

– Most mennem kell – mondta András hirtelen. – Majd visszahívlak.

De nem hívott vissza.

Az elkövetkező hetekben egyre ritkábban találkoztunk. Ha hívtam őket, Vera mindig azt mondta: „Most nem alkalmas.” Gergőt is egyre kevesebbet láttam. Azelőtt minden hétvégén nálam aludt, most már csak üzeneteket váltottunk.

Egy vasárnap délután összeszedtem minden bátorságomat és váratlanul átmentem hozzájuk. Vera nyitott ajtót.

– Szia, Ilona néni – mondta mosolyogva, de a mosolya hideg volt és üres. – András épp dolgozik.

– Nem baj, ráérek várni – feleltem határozottan.

Leültem a nappaliban. Gergő épp a szobájában tanult. Hallottam, ahogy Vera halkan beszél Andrással a konyhában.

– Miért jött ide megint? – suttogta Vera idegesen.

– Az anyám… csak aggódik – válaszolta András bizonytalanul.

– Mindig csak aggódik! Nem bízik benned! – csattant fel Vera.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg nem bízom már a saját fiamban? Vagy csak attól félek, hogy elveszítem őt valaki miatt, aki sosem fogadott el engem?

Amikor végre bejött András, láttam rajta a feszültséget.

– Fiam, kérlek… mondd el az igazat! Mi történt azzal a pénzzel?

András lesütötte a szemét. – Anya… nehéz most minden. Vera elvesztette a munkáját pár hónapja. Sokat költöttünk…

Vera közbevágott: – Ilona néni, biztos vagyok benne, hogy csak félreértés történt. Gergőnek minden megvan, amire szüksége van.

– De nem erről van szó! – emeltem fel a hangom. – Az igazságról van szó! Hogy lehet így élni?

András felállt és kiment a szobából. Vera utánanézett, majd hozzám fordult:

– Tudja, Ilona néni… néha jobb lenne, ha nem avatkozna bele mindenbe. Ez már nem az ön családja úgy, mint régen.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg megértettem: valami visszafordíthatatlan történt köztünk. Azóta sem beszélünk úgy egymással, mint régen. Gergőt is ritkán látom; ha találkozunk is, mindig ott van Vera árnyéka közöttünk.

A családunk kettészakadt egy boríték miatt… vagy talán sokkal többről van szó? Vajon tényleg csak pénzről szólt ez az egész? Vagy arról, hogy mennyire könnyű elveszíteni egymást egy új kapcsolat árnyékában?

Néha azon gondolkodom: mit kellett volna másképp tennem? Ha most újrakezdhetném… vajon lenne még esélyünk arra, hogy újra család legyünk? Ti mit tennétek az én helyemben?