Az örökség ára: Egy család széthullása a házak között
– Nem fogod elvenni tőlem a nagymama házát, Zsuzsa! – kiáltottam, miközben a nappali közepén álltam, remegő kézzel szorítva a kulcsokat. A hangom visszhangzott a régi parkettán, mintha maga a ház is tiltakozna. Zsuzsa, az unokatestvérem, csak megvetően nézett rám.
– Anna, ne légy már ilyen önző! Mindannyian ugyanannyit veszítettünk. Neked sem jár több – vágott vissza, és éreztem, ahogy a düh és a tehetetlenség összeszorítja a torkomat.
Az egész akkor kezdődött, amikor tavaly novemberben egyetlen hét alatt elvesztettem mindent: anyát, apát, a bátyámat, Gábort és a nagymamát. Egy autóbaleset, egy szívroham, egy hirtelen betegség – mintha az élet összefogott volna ellenem. Ott álltam huszonnyolc évesen, négy ház kulcsával a kezemben, és egyetlen családomként azokkal a rokonokkal, akik addig csak karácsonykor jelentek meg.
Az első hónapokban mindenki együttérző volt. Sütöttek nekem pogácsát, hoztak virágot a temetőbe. Aztán, ahogy az örökségi papírok előkerültek, minden megváltozott. Zsuzsa és az anyja, Marika néni, hirtelen minden nap beállítottak. Hol az egyik házban akartak „rendet rakni”, hol a másikban „emlékeket keresni”. De én tudtam: csak azt nézik, mit vihetnek el.
Egyik este, amikor már harmadszor találtam Zsuzsát a nagymama szobájában turkálni, elvesztettem a türelmemet.
– Mit keresel itt? – kérdeztem fojtott hangon.
– Csak néhány régi fényképet – felelte ártatlanul. De láttam a táskájában az ezüst gyertyatartót.
A családi ebédek is rémálommá váltak. Mindenki arról beszélt, ki mennyit érdemel. Az unokatestvérek egymás szavába vágva sorolták az indokaikat: „Én segítettem többet a nagyinak!”, „Én fizettem anya gyógyszereit!”. Én csak ültem ott némán, és próbáltam nem sírni. Senki sem kérdezte meg, hogy vagyok.
A legrosszabb mégis az volt, amikor rájöttem: nem csak a házakat akarják elvenni tőlem, hanem az emlékeimet is. Egyik nap eltűnt apám régi órája. Másnap már nem találtam anyám kedvenc könyvét. Gábor gitárja is eltűnt – Zsuzsa szerint „biztos elpakoltam valahova”.
A magány lassan felemésztett. A barátaim eleinte próbáltak segíteni, de nem értették igazán, mit jelent minden nap harcolni azért, ami valaha otthon volt. Egyik este felhívtam Katát, a legjobb barátnőmet.
– Nem bírom tovább – suttogtam a telefonba.
– Anna, ne hagyd magad! Ezek a te emlékeid! – próbált bátorítani.
De mit érnek az emlékek, ha mindenki más csak pénzt lát bennük?
A jogi procedúra hónapokig húzódott. Az ügyvédünk, Tóth úr szerint „ez teljesen szokványos”. De nekem minden nap egy újabb gyász volt. Minden papír aláírásával egy darabot veszítettem abból a családból, amit ismertem.
Egy reggel Marika néni beállított hozzám.
– Anna, beszéljünk nyugodtan. Mi lenne, ha eladnánk mindent és elosztanánk? – kérdezte mézesmázosan.
– És hova menjek? Hol legyen az otthonom? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.
– Majd találsz magadnak valamit – vont vállat.
Aznap este végigjártam mind a négy házat. Mindenhol más-más illat, más-más emlékek: apa pipafüstje a nappaliban; anya levendulás párnája; Gábor nevetése az udvaron; nagymama süteményeinek illata. Ezeket nem lehet eladni.
Aztán jött az igazi árulás: Zsuzsa titokban eladta az egyik ház bútorait egy ismerősének. Amikor megtudtam, már késő volt. Az ügyvéd csak annyit mondott: „Ez polgári peres ügy lehet.” De én nem akartam pereskedni – csak azt akartam visszakapni, ami az enyém volt: a családomat.
A végén mindenki elfordult tőlem. A rokonok szerint én vagyok az önző; szerintük mindent magamnak akarok. De senki sem érti: nekem ezek nem csak házak vagy tárgyak – ezek azok az utolsó kötelékek, amik összekötnek azokkal, akiket szerettem.
Most itt ülök egy üres szobában, körülöttem dobozokba csomagolt múlt. Néha hallom anya hangját: „Anna, ne hagyd magad!” Néha érzem Gábor ölelését vagy nagymama simogatását. De amikor kinyitom a szemem, csak a csend marad.
Vajon tényleg jobb lett volna mindent elengedni? Vagy harcolnom kellett volna még jobban? Ti mit tennétek a helyemben?