Az önfeláldozás ára: Egy láthatatlan sorban állva – Dóra története
– Ez itt a sor, ahol mindent feladunk? – kérdeztem halkan, miközben a hideg márvány padlón toporogtam. A nő előttem, egy fáradt arcú, középkorú asszony, rám nézett.
– Igen, pont itt. Én vagyok a 452-es, te leszel a 453-as. – A hangja olyan volt, mintha már rég lemondott volna mindenről.
A kezem remegett. A papírlap, amit szorongattam, egyetlen szóval volt teleírva: „MINDEN”. Minden álmom, minden vágyam, minden perc, amit magamnak tartogattam volna – mindez most egy sorban várakozott velem együtt.
Gyerekkorom óta azt tanították, hogy a jó ember másokat helyez maga elé. Anyám, Ilona néni, mindig azt mondta: „Dóra, előbb gondolj a testvéredre!” És én gondoltam. Amikor az utolsó szelet kalácsot is átadtam Gergőnek, vagy amikor a szobámat is megosztottam vele, mert ő félt a sötétben. Aztán jött az iskola: mindig segítettem a többieknek a matekban, sosem mondtam nemet, ha valaki kölcsönkérte a füzetemet.
Aztán felnőttem. Az életem egy végtelen adakozás lett. A munkahelyemen – egy zuglói könyvelőirodában – én maradtam bent túlórázni, hogy a főnököm, Zsolt hazaérjen időben a gyerekeihez. Otthon pedig anyám betegsége után én vettem át a háztartást. Gergő már régen elköltözött, de én maradtam. „Majd Dóra megoldja” – mondták mindig.
Egyik este, amikor már harmadszor melegítettem fel a vacsorát anyának, és közben Zsolt is rám írt Viberen, hogy holnapra készítsem el az éves jelentést, egyszer csak elöntött valami furcsa érzés. Mintha egy láthatatlan kéz szorítaná össze a mellkasomat.
– Dóra! – szólt anya a konyhából. – Hozol még egy pohár vizet?
– Persze, anya – feleltem automatikusan.
Ahogy vittem neki a vizet, belenéztem a tükörbe a folyosón. Egy sápadt arc nézett vissza rám. Mikor mosolyogtam utoljára őszintén? Mikor csináltam valamit csak magamért?
Másnap reggel Gergő hívott.
– Szia Dóri! Figyelj már, tudnál vigyázni hétvégén Bencére? Niki dolgozik, nekem meg focimeccsem lesz.
– Persze – mondtam újra. És már előre éreztem a fáradtságot.
A munkahelyen Zsolt odalépett hozzám ebédszünetben.
– Dóra, tudom, hogy sokat dolgozol mostanában, de nélküled tényleg szétesne minden. Kérlek, maradj bent ma is egy kicsit tovább!
Bólintottam. A kolléganőm, Ági csak sajnálkozva nézett rám.
– Te tényleg sosem mondasz nemet? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… – suttogtam vissza.
Így telt el még egy hét. Minden nap újabb kérés, újabb áldozat. Egy este aztán összeestem a fürdőszobában. Anyám ijedten rohant be hozzám.
– Dóra! Mi történt?
– Semmi… csak elfáradtam – próbáltam mosolyogni.
De belül már nem volt erőm. Az orvos kimerültséget állapított meg. „Pihenjen többet!” – mondta szigorúan.
De hogyan pihenhetnék? Ki fogja helyettem elvégezni mindazt?
És most itt állok ebben a furcsa sorban. Mindenki csendben várakozik. Néhányan sírnak. Mások csak üresen bámulnak maguk elé.
A nő előttem megszólal:
– Tudod… én is azt hittem, hogy ha mindent odaadok másoknak, akkor majd szeretnek. De most már nem tudom, ki vagyok nélküle.
Ránézek. A szeme tele van fájdalommal.
– Te miért állsz itt? – kérdezi.
– Mert elfogytam – suttogom. – Mert azt hittem, ez így helyes.
Hirtelen egy hang szólal meg a hangosbemondóból:
– 452-es következik!
A nő lassan elindul előre. Én maradok. Nézem a papíromat: „MINDEN”.
Vajon tényleg mindent fel kell adnom? Vagy lehetne másképp is?
A sorban mögöttem egy fiatal lány áll. Rám mosolyog.
– Ne add fel mindened – mondja halkan. – Néha magadra is kell gondolni.
Először érzem azt, hogy talán igaza van. Talán nem önzőség néha nemet mondani.
A hangosbemondó újra megszólal:
– 453-as következik!
Lassan előrelépek. De mielőtt átadom a papíromat, megállok.
– Várjon! – mondom remegő hangon. – Én mégsem szeretném mindent feladni.
A terem csendes lesz. A sorban többen rám néznek. Egy pillanatra mindenki visszatartja a lélegzetét.
A nő az ablak mögött felnéz:
– Biztos benne?
– Nem… de szeretném megtanulni magamat is szeretni.
Kilépek a sorból. A papírt összegyűröm és zsebre teszem. Könnyek folynak végig az arcomon – de most először nem bánatból, hanem megkönnyebbülésből.
Otthon anyám meglepődve néz rám este:
– Ma nem főztél vacsorát?
– Nem… Ma pihentem egy kicsit magamért.
Csend lesz köztünk. De érzem: most valami elkezdődött bennem.
Vajon hányan állunk még ebben a láthatatlan sorban nap mint nap? Meddig lehet bírni úgy élni, hogy mindig csak adunk? Ti mit tennétek a helyemben?