Az oltár árnyékában: Mária története Győrből – Amikor a templom nem a hit, hanem a titkok helye lett

– József, meddig maradsz még? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Már megint sietett. A kabátját kapkodva vette fel, és csak annyit mondott: – Ne várj rám vacsorával, Mária, lehet, hogy későn jövök.

Azt mondta, a templomba megy. Már harmadik hete minden nap. Először örültem neki. Azt gondoltam, végre megtalálta azt a békét, amit annyira keresett, mióta tavaly elvesztettük az anyósomat. De valami nem stimmelt. A tekintete elkerülte az enyémet, és amikor megöleltem volna, mintha falba ütköztem volna.

Egyik este, amikor már sötétedett, elhatároztam, hogy utána megyek. Felvettem a kabátomat, és elindultam a Szent Imre templom felé. A hideg szél csípte az arcomat, de nem törődtem vele. A templom ajtaja résnyire nyitva volt. Beléptem. A padsorok között csend honolt, csak néhány gyertya pislákolt. József nem volt sehol.

A sekrestyében fényt láttam. Lassan közelebb mentem. Két hangot hallottam: az egyik Józsefé volt, a másik egy nőé. – Nem bírjuk ezt sokáig így – mondta a nő. – Mária meg fogja tudni.

A szívem kihagyott egy ütemet. Ott álltam az ajtó mögött, és hallgattam őket. József halkan válaszolt: – Nem akarom bántani őt. De veled más minden.

A lábaim földbe gyökereztek. Nem tudtam mozdulni. A világom egy pillanat alatt darabokra hullott.

Hazamentem anélkül, hogy szóltam volna bárkinek. Aznap éjjel nem aludtam. Csak feküdtem az ágyban, és néztem a plafont. Vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre előbb? Másnap reggel József úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Megcsókolta az arcomat, és azt mondta: – Szeretlek.

Aztán jött a vasárnap. A családi ebédnél ott voltak a gyerekeink is: Gergő és Anna. Éreztem, hogy valami feszültség van a levegőben. Anna rám nézett: – Anya, minden rendben van? Olyan furcsa vagy mostanában.

Nem tudtam hazudni neki. – Nem tudom, kicsim – mondtam halkan.

Aznap este leültem Józseffel beszélgetni. – Mondd el az igazat – kérleltem. – Mi történik veled?

Először tagadott mindent. Aztán láttam rajta, hogy összetörik belül valami. – Mária… én… nem akartam ezt így… – kezdte sírva.

Kiderült, hogy a templomban találkozott valakivel: Katalinnal, aki az új kántor volt Győrben. Először csak beszélgettek, aztán valami több lett belőle. József azt mondta, elveszettnek érezte magát anyja halála után, és Katalin mellett újra élni kezdett.

– És én? – kérdeztem könnyeimmel küszködve. – Én nem voltam elég?

– Nem erről van szó… Csak… máshogy fájt minden vele – mondta József.

Napokig nem szóltunk egymáshoz. A gyerekek is érezték a feszültséget. Gergő egyszer odajött hozzám: – Anya, ugye nem fogtok elválni?

Nem tudtam mit felelni neki.

A következő hetekben minden reggel úgy keltem fel, mintha egy idegen házban lennék. A barátnőm, Zsuzsa próbált segíteni: – Mária, ne hagyd magad! Te vagy az erős ebben a családban.

De én csak sírtam.

Egy este Anna bejött hozzám: – Anya, ne hagyd magad! Ha apa tényleg szeret téged, akkor harcolni fog érted.

Ekkor döntöttem el: beszélek Katalinnal is.

Másnap délután elmentem a templomba. Katalin éppen zongorázott a sekrestyében. Leültem mellé.

– Tudom mindenről – mondtam halkan.

Katalin rám nézett könnyes szemmel: – Sajnálom… Nem akartam tönkretenni semmit.

– Akkor miért tetted? – kérdeztem remegő hangon.

– Magányos voltam… József is az volt… Nem kerestük egymást, de megtaláltuk egymást – mondta csendesen.

Hazamentem, és leültem Józseffel beszélgetni utoljára erről. Megkérdeztem tőle: – Mit akarsz most? Engem vagy őt?

József napokig gondolkodott. Végül azt mondta: – Nem tudok dönteni… De nem akarok hazugságban élni tovább.

Ezután külön költöztünk egy időre. A gyerekek nehezen viselték, de próbáltam erős maradni miattuk.

Eltelt fél év. József végül visszajött hozzánk. Azt mondta, rájött, hogy a családja nélkül üres az élete.

De én már nem voltam ugyanaz az ember. Megtanultam kiállni magamért.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, és nézem Józsefet, ahogy Gergővel sakkozik. Néha még mindig fáj emlékezni arra az időszakra.

De egy dolgot megtanultam: soha nem szabad elfelejteni önmagunkat egy kapcsolatban sem.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb új életet kezdeni egyedül?