„Az ő gyerekei az én otthonomban – Vajon valaha is a családjuk része leszek?”

– Miért kell nekem mindig alkalmazkodnom? – szinte kiabáltam magamban, miközben a fürdőszoba ajtaját becsaptam magam mögött. A tükörből egy fáradt, könnyes szemű nő nézett vissza rám. Az én arcom volt, de már alig ismertem fel magam.

Aznap este Gábor megint későn ért haza, és a két gyereke, Dóri és Marci, hangosan vitatkoztak a nappaliban. A lakásban minden idegennek tűnt, mintha már nem is az én otthonom lenne. Amióta Gábor elhozta őket az előző házasságából, minden megváltozott. A csendes reggelek eltűntek, helyüket átvette a folyamatos zsivaj, a feszültség, és az a furcsa érzés, hogy én itt csak vendég vagyok.

– Anya, hol van a kedvenc bögrém? – kérdezte Dóri, miközben keresgélte a szekrényben.
– Nem vagyok az anyád – gondoltam magamban, de csak annyit mondtam: – A felső polcon van, Dóri.

Gábor mindig azt mondta, hogy majd összeszokunk, hogy idő kell. De mennyi idő? És mi van, ha sosem leszünk igazi család? Néha úgy éreztem, mintha egy láthatatlan fal választana el minket egymástól. A gyerekek összezártak ellenem: Marci sosem szólt hozzám, csak ha muszáj volt, Dóri pedig minden mozdulatomat kritizálta. „Anyu ezt nem így csinálná” – mondta egyszer vacsoránál, és akkor úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet.

Gábor próbált közvetíteni köztünk, de legtöbbször csak annyit ért el vele, hogy mindannyian rosszul éreztük magunkat. Egy este, amikor már nem bírtam tovább, leültem vele a konyhában.

– Nem érzem magam itthon – mondtam halkan. – Mintha mindig csak kívülálló lennék.
– Tudom, hogy nehéz – sóhajtott Gábor. – De ők is szenvednek. Nekik is új ez az egész.
– És velem mi lesz? – kérdeztem remegő hangon. – Én is számítok?

Gábor csak nézett rám szomorúan. Nem voltak szavai. Talán ő sem tudta a választ.

Az anyósom, Ilona néni sem könnyítette meg a helyzetet. Minden hétvégén átjött, és finoman célozgatott rá, hogy „az igazi anya mindig tudja, mire van szüksége egy gyereknek”. Egyik vasárnap ebédnél Dóri kiborította a levest az abroszra. Ilona néni rám nézett: – Réka drágám, talán jobban odafigyelhetnél.

Akkor majdnem felálltam az asztaltól és elrohantam. De nem tettem. Csak ültem ott némán, és próbáltam nem sírni.

A barátnőim sem értették igazán, min megyek keresztül. „Te választottad ezt az életet” – mondta egyszer Zsófi. Igen, én választottam Gábort. De nem tudtam előre, mennyire nehéz lesz minden nap harcolni egy helyért ebben a családban.

Egyik este Marci bejött a szobámba.
– Hol van az apu?
– Még dolgozik – válaszoltam fáradtan.
– Akkor inkább majd megvárom őt – mondta halkan, és becsukta maga mögött az ajtót.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: nem csak én érzem magam elveszettnek ebben a helyzetben. Talán mindannyian azok vagyunk.

Azóta próbálok türelmesebb lenni. Megtanultam elfogadni, hogy nem leszek Dóri és Marci anyukája. De talán egyszer majd elfogadnak úgy is, ahogy vagyok. Néha már sikerül együtt nevetniük velem egy-egy viccen vagy közös filmnézésen. De még mindig ott van bennem a félelem: mi lesz, ha sosem fogadnak el igazán?

A legnehezebb azonban az éjszakák csendje. Amikor Gábor mellett fekszem az ágyban, és hallgatom a lakás neszeit: Dóri halkan beszél álmában, Marci horkol egy kicsit… és én csak nézem a plafont.

Vajon valaha tényleg otthonom lesz ez a lakás? Vagy örökre csak vendég maradok ebben a családban?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet megtalálni önmagunkat egy mozaikcsaládban?