„Az igazság ára: Amikor a nagymamám úgy döntött, utánam jár”

– Eliza, gyere csak ide! – hallottam a nagymamám, Ilona hangját a konyhából, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. A hangja éles volt, mint a kés, amivel a zöldségeket aprította. Már tudtam, hogy baj van. Az egész testem megfeszült, ahogy beléptem a konyhába.

– Mi történt, mama? – kérdeztem óvatosan, próbálva nem mutatni, mennyire félek tőle.

– Ne játszd meg magad! – csattant fel. – Azt mondta az anyád, hogy eltűnt a pénz a spájzból. És csak te voltál ott!

A szívem hevesen vert. Nem tudtam, sírjak vagy kiabáljak. A családunkban mindig is voltak titkok, de ilyen nyílt vádaskodás még sosem történt.

– Nem én voltam – suttogtam. – Esküszöm!

Ilona mama szeme szikrázott. – Mindig is túl jó voltál ahhoz, hogy igaz legyél! Mindig azt hitted, hogy te vagy a kedvencem, de én átlátok rajtad!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Az egész család ott ült a nappaliban: anyám, apám, a bátyám, Gergő. Mindenki engem nézett. Azt éreztem, mintha egy bíróság előtt állnék.

– Eliza, mondd el az igazat – szólt közbe anyám halkan. – Ha most bevallod, nem lesz nagyobb baj.

– Nem vettem el semmit! – kiáltottam fel kétségbeesetten.

A nagymamám nem engedett. Másnap reggel már az egész falu tudta: Ilona mama unokája lopott. A boltban suttogtak mögöttem, az iskolában furcsán néztek rám. A barátnőm, Zsófi is elfordult tőlem.

Otthon minden megváltozott. Anyám nem szólt hozzám napokig. Apám csak annyit mondott: „Csalódtam benned.” Gergő pedig gúnyosan mosolygott minden alkalommal, amikor találkoztunk a folyosón.

Egy este hallottam, ahogy a nagymamám és anyám veszekednek a konyhában.

– Biztos vagy benne, hogy Eliza volt? – kérdezte anyám remegő hangon.

– Ki más lehetett volna? – válaszolta Ilona mama. – Én már öreg vagyok, de nem hülye!

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton azon gondolkodtam, hogyan bizonyíthatnám be az ártatlanságomat. De mindenki ellenem volt.

Egy hét múlva váratlanul fordult a kocka. A nagymamám egyik régi barátnője, Margit néni jött át teázni.

– Ilona, ne haragudj, de múltkor véletlenül elvittem egy borítékot a spájzból, azt hittem, az enyém – mondta zavartan.

A nagymamám arca elsápadt. Anyám rám nézett könnyes szemmel. Margit néni visszaadta a pénzt.

De addigra már minden megváltozott bennem. Nem tudtam megbocsátani olyan könnyen. Az iskolában továbbra is pletykáltak rólam. Zsófi nem akart beszélni velem.

A nagymamám próbált közeledni hozzám.

– Eliza, gyere ki velem a kertbe! – kérte egy délután.

– Minek? Hogy újra vádolj valamivel? – kérdeztem keserűen.

– Tudom, hogy hibáztam – mondta halkan. – De én csak féltelek. Tudod, milyen nehéz volt nekem felnevelni ezt a családot? Mindig azt hittem, ha kemény vagyok veletek, akkor erősebbek lesztek.

– De mama, ezzel csak azt érted el, hogy senki sem bízik benned igazán – mondtam ki végül azt, amit évek óta éreztem.

A nagymamám lehajtotta a fejét.

– Talán igazad van – suttogta.

Azóta eltelt pár hónap. A családi ebédek már nem olyanok, mint régen. Mindenki óvatosabb lett a szavaival. Anyám próbálja helyrehozni köztünk a kapcsolatot, de valami végleg eltört bennem.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna mindenkinek az igazság? Vagy csak elveszítettük egymást egy pillanat alatt?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre nyomot hagy bennünk?