Az esküvői beszédem, ami mindent megváltoztatott: Miért nem volt étel az asztalokon?
– Miért nincs semmi az asztalokon? – hallottam a suttogást a hátam mögött, miközben a templomból kilépve végignéztem a díszteremben összegyűlt vendégeken. Az arcomon mosoly próbált játszani, de belül remegtem. Anyám, Ilona, szorosan fogta a kezem, mintha ezzel akarna visszatartani attól, hogy bármit is mondjak. De már nem tudtam tovább hallgatni.
A vőlegényem, Gábor, aggódva nézett rám. Tudta, hogy valami készül. A családja – a mindig tökéletes, mindig kritikus Sárköziék – máris összesúgtak: „Micsoda szégyen! Egy magyar lagzi étel nélkül?”
A mikrofon hideg volt a kezemben. A szívem még hidegebb. Mély levegőt vettem, és belekezdtem:
– Tudom, hogy mindannyian meglepődtetek, amikor beléptetek ide. Tudom, hogy egy magyar esküvőn illik roskadásig rakni az asztalokat, hogy mindenki jóllakjon, és még napokig legyen mit hazavinni. De ma valami mást szeretnék nektek adni. Az igazságot.
A terem elcsendesedett. Hallottam, ahogy a nagybátyám, Laci bácsi leteszi a poharát. Anyám arca sápadt volt, apám tekintete kemény, mint mindig.
– Évek óta cipelek egy terhet – folytattam. – Egy titkot, amitől minden ünnep, minden közös vacsora keserűbb lett. Amikor apám elveszítette a munkáját a gyárban, hirtelen minden megváltozott. Nem volt pénz semmire. Anyám éjjelente sírt a konyhában, én pedig hallgattam az ajtó mögött. Aztán jöttek a veszekedések: ki mennyit keres, ki mennyit eszik, ki mennyit ér ebben a családban.
A nagynéném, Marika néni felhördült:
– Ez nem ide tartozik! Esküvő van!
– De ide tartozik! – vágtam vissza remegő hangon. – Mert ez az én életem része. És ma szeretném, ha mindannyian tudnátok: nem azért nincs étel az asztalokon, mert spórolni akartunk vagy mert szégyelljük magunkat. Hanem mert nem akarok többé úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Gábor odalépett mellém és megszorította a vállam. A szeme sarkában könny csillant.
– Amikor Gábor megkérte a kezem – folytattam –, azt mondtam neki: csak akkor tudok igazán boldog lenni mellette, ha végre kimondhatom azt, amit eddig elfojtottam. Hogy apám soha nem bocsátotta meg anyámnak, hogy ő tartotta el a családot. Hogy én soha nem bocsátottam meg apámnak azt a rengeteg kimondatlan szót és elfojtott haragot.
A terem egyik sarkában valaki halkan sírni kezdett. Talán az unokatestvérem volt, Zsuzsi.
– Ma nem lesz húsleves és töltött káposzta – mondtam halkan. – Ma csak egymásra figyelünk. És talán végre kimondjuk azt is, amit eddig nem mertünk.
Csend lett. A vendégek némán néztek rám – néhányan döbbenten, mások együttérzően. Apám felállt az asztal mellől. A hangja rekedt volt:
– Nem tudtam, hogy ennyire fáj neked…
Anyám odalépett hozzám és átölelt. A könnyei végigfolytak az arcomon.
– Sajnálom – suttogta.
A Sárközi család feje csóválta a fejét, de Gábor anyja odajött hozzánk és csendben annyit mondott:
– Néha jobb az igazság, mint egy teli asztal.
A vendégek lassan beszélgetni kezdtek. Valaki elővett egy gitárt és halkan játszani kezdett. Nem volt lakoma – de volt valami más: őszinteség.
Az este végén Gábor átölelt.
– Büszke vagyok rád – mondta halkan.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány családban ülnek most is üres asztalok mellett úgy, hogy közben mindenki hallgat? Vajon hányan választanák inkább az igazságot a látszat helyett?
Ti mit tennétek? Inkább hallgatnátok tovább vagy kimondanátok végre azt, ami igazán fáj?