Az esküvői beszéd, ami mindent megváltoztatott: Miért maradtak üresen az asztalok?

– Miért üresek ezek az asztalok, Anna? – súgta oda nekem Zsuzsa néni, miközben a templomi harangok még visszhangoztak a fejemben. A fehér ruhám szinte fojtogatott, ahogy végignéztem a teremben: tizenkét asztal, ebből ötön csak a díszek árválkodtak. A vendégek suttogtak, néhányan lopva rám néztek, mások a padlót bámulták.

A szívem hevesen vert, ahogy odaléptem az emelvényhez. Mindenki rám figyelt, de én csak egyetlen arcot kerestem: anyámét. Ő azonban nem volt ott. Az apám sem. És a bátyám, Gergő sem. Csak a nagymamám ült ott, könnyes szemmel, mintha ő is tudná, hogy ma valami végleg megváltozik.

– Kedves vendégek – kezdtem remegő hangon –, tudom, hogy sokan kérdezitek magatokban: miért üresek ezek az asztalok? Miért hiányzik a családom fele?

A csend szinte fájt. A vőlegényem, Balázs keze megremegett a kezemben. Tudta, hogy most jön az igazság, amit még ő sem hallott teljes egészében.

– Azért, mert ma végre ki kell mondanom valamit – folytattam. – Valamit, amit évek óta cipelek magamban. A családom nem azért nincs itt, mert nem hívtam meg őket. Hanem azért, mert ők döntöttek így. És hogy miért? Mert én nem voltam hajlandó többé hallgatni.

A nagynéném, Klári felpattant: – Anna, ezt most hagyd abba! Nem idevaló!

De én csak ráztam a fejem. – De igen, Klári néni. Pont idevaló. Mert ha ma sem mondom ki, akkor soha nem lesz vége ennek a hazugságnak.

A vendégek feszengtek. Néhányan felálltak, mintha menni akarnának, de végül visszaültek. Éreztem a tekintetek súlyát.

– Tizennégy éves voltam – mondtam halkan –, amikor apám először emelte rám a kezét. Anyám végignézte. Gergő pedig… ő csak elfordult. Azt mondták, én provokáltam ki. Hogy túl hangos vagyok, túl makacs. Hogy szégyent hozok rájuk azzal, hogy nem vagyok elég jó tanuló, hogy nem vagyok elég szorgalmas.

A nagymamám sírni kezdett. A terem levegője megfagyott.

– Évekig hittem el nekik, hogy velem van a baj – folytattam. – Hogy nekem kell változnom. De amikor Balázzsal megismerkedtem, rájöttem: nem én vagyok hibás. És amikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk, tudtam: csak akkor tudok tiszta lappal indulni, ha kimondom az igazat.

A vőlegényem odalépett mellém és megszorította a kezem.

– Anna – suttogta –, büszke vagyok rád.

A vendégek között néhányan felálltak és tapsolni kezdtek. Mások döbbenten ültek tovább.

– Nem várom el senkitől, hogy megértsen – mondtam –, de azt kérem: ne ítéljetek el azért, mert végre kiálltam magamért. Az üres asztalok nem engem minősítenek. Hanem azt a családot, amelyik nem volt képes elfogadni engem olyannak, amilyen vagyok.

Klári néni odajött hozzám és halkan azt mondta: – Sajnálom, Anna. Bárcsak hamarabb szóltál volna…

– Próbáltam – feleltem keserűen –, de senki sem akarta meghallani.

A nagymamám odabotorkált hozzám és átölelt.

– Kislányom – sírta –, büszke vagyok rád. Végre valaki kimondta az igazat ebben a családban.

Az este hátralévő részében sokan odajöttek hozzám: volt, aki bocsánatot kért, volt, aki csak csendben megszorította a kezemet. Az üres asztalok ott maradtak – néma tanúi annak az évekig tartó hallgatásnak és fájdalomnak.

De én végre szabadnak éreztem magam.

Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon hányan ülnek még ma is üres asztalok mellett – félelemből vagy szégyenből hallgatva? És vajon hányan merik majd egyszer kimondani az igazat?