Az esküvői ajándék ára: Egy anya szívszorító dilemmája

– Anya, ezt most komolyan gondoltad? – csattant fel Dóra hangja, ahogy a nappaliban állt velem szemben, a frissen vasalt menyasszonyi ruháját még mindig a vállfán szorongatva. A szeme vörös volt a sírástól, de a hangjában inkább harag, mint bánat csengett.

Nem értettem. Minden porcikámmal azon voltam, hogy ez a nap tökéletes legyen neki. Hónapokig szerveztük az esküvőt, minden apró részletet megbeszéltünk: a virágokat, a menüt, a zenekart. A férjemmel együtt összespóroltuk az utolsó forintot is, hogy Dóra és Gábor álmai esküvőjét valóra válthassuk. A lagzi végén, amikor átadtuk a borítékot – benne százezer forint –, azt hittem, minden rendben lesz.

– Mit gondoltál, anya? Hogy ez elég lesz? – kérdezte újra Dóra, és a hangjában ott volt az a csalódottság, amitől összeszorult a szívem.

– Kislányom, mi mindent mi fizettünk… – próbáltam magyarázni, de félbeszakított.

– Tudom! De mindenki más is adott pénzt! A Gábor szülei kétszázezret adtak! A nagynénémék is többet! Miért pont ti nem?

Ott álltam, és nem tudtam mit mondani. Az egész életemet Dórának szenteltem. Egyedül neveltem fel, amikor az apja elhagyott minket, aztán jött Laci, aki mindent megtett értünk. Most mégis úgy éreztem magam, mintha semmit sem érnék.

Aznap este Laci csendben ült mellettem a konyhában. – Ne vedd a szívedre – mondta halkan. – Majd lenyugszik.

De nem nyugodott le. Napokig nem hívott fel. A Facebookon láttam csak képeket az új lakásukról, ahová beköltöztek Gáborral. Mindenki gratulált nekik, csak én nem kaptam választ az üzenetemre.

Aztán egy héttel később csörgött a telefonom. Dóra volt az.

– Anya, beszélhetünk? – kérdezte feszülten.

– Persze, gyere át bármikor.

Amikor megérkezett, láttam rajta, hogy még mindig haragszik. Leültünk egymással szemben.

– Nem értem, miért nem tudtál többet adni – kezdte újra.

– Dóra, nézd… – próbáltam nyugodt maradni. – Az esküvő több mint másfél millió forintba került. Minden fillért mi fizettünk ki. Azt hittem, ez is ajándék.

– De az nem ugyanaz! – vágott közbe. – Mindenki azt nézi, ki mennyit adott! Gábor anyja is kérdezgette…

Ekkor értettem meg: nem csak rólam szólt ez az egész. A társadalmi elvárások, a családi pletykák mind ott ültek közöttünk az asztalnál.

– Szerinted tényleg csak ennyit érünk? – kérdeztem halkan.

Dóra elfordította a fejét. – Nem tudom… Csak rosszul esett.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a gyerekkori karácsonyok, amikor Dóra még kicsi volt, és örült egy plüssmackónak is. Most pedig úgy tűnt, mintha minden szeretetünket pénzben kellene mérni.

Másnap Laci próbált vigasztalni.

– Ez most ilyen világ – mondta. – Mindenki azt nézi, ki mit kapott. De majd rájön ő is egyszer…

De én nem tudtam elengedni. Napokig csak ezen járt az eszem: hol rontottam el? Miért nem tudja értékelni azt a rengeteg munkát és áldozatot?

Aztán egy este váratlanul csöngettek. Dóra állt az ajtóban, mögötte Gábor.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk újra az asztalhoz. Gábor megszólalt:

– Tudjuk, hogy sokat tettetek értünk. Csak… mindenki más is adott pénzt. És anyámék is szóvá tették…

Dóra bólintott. – Sajnálom, hogy így reagáltam. Csak annyira fáradt voltam… és mindenki azt várta el tőlünk is, hogy mutassuk meg: mennyit kaptunk.

Ekkor végre elsírtam magam. – Nem akarom elveszíteni a lányomat egy boríték miatt!

Dóra átölelt. – Nem fogsz… csak néha nehéz megfelelni mindenkinek.

Azóta lassan rendeződött köztünk minden. De még most is bennem van a félelem: vajon tényleg ennyire fontos lett a pénz? Vajon elfelejtjük-e valaha is azt, hogy a szeretet nem forintban mérhető?

Ti mit gondoltok? Tényleg ilyen világban élünk már? Vagy csak én vagyok túl érzékeny?